Könyv: nyolcadik rész

2011. október

Vajon meddig tart, amíg lecsepeg az infúzió? Hány óra lehet? Kint még sötét volt, de az eső elállt. Tőlem balra az öreg néni hortyogva aludt, tőlem jobbra a lány szintén. Az arcát még mindig nem sikerült meglátnom, mert összekuporodva, a fal felé fordulva feküdt. Jómagam hol az infúzióból belém csordogáló cseppeket figyeltem, hol a plafont bámultam. Fáztam. Nagyon. Néha kisebb földrengésként sepert rajtam végig a remegés és erősen össze kellett szorítani a fogamat, hogy abba tudjam hagyni a didergést. Mozdulni nem nagyon mertem. Megpróbáltam egy kicsit felülni, mert a csigolyáim fájdalmasan nyomódtak a matracon keresztül az ágy rugóiba, de olyan szívdobogás jött rám, hogy a két rossz közül az elsőt választottam. Ha már ülni sincs erőm, akkor elég nagy lehet a baj. Csak nem fogom az életem hátralévő részét ágyban fekve, mozdulatlanul tölteni? Az attól való félelem, hogy mi lesz velem, olyan elemi erővel csapott arcon, hogy sírni kezdtem. Elrontottam. Kaptam egy életet és elrontottam. Kész. Vége. Pedig még annyi mindent akartam csinálni. Utazni. Tanulni. Szeretni. Apró, értékes pillanatokkal megtölteni napjaimat. Megmutatni, hogy igenis tudok örülni mindannak, amim van: a szerető családomnak, a jófej barátaimnak, a házamnak és elsősorban annak a közel sem tökéletes lánynak, aki vagyok. Nekem nem itt van a helyem. A sürgősségin, infúzióra csatolva, testileg-lelkileg kimerülve. Ráadául egy szombatról vasárnapra virradó hajnalon. Amikor a világ odakint békésen alszik, haverok sétálnak hazafelé egy átszórakozott éjszaka után, szerelmes párok bújnak össze, kisbabák ébredeznek öntudatlanul és boldogan, anyák kelnek korán, hogy megterítsenek a reggelihez, miközben gondolatban már tervezgetik a vasárnapi ebédet, madarak csicseregnek és az első villamos kihúz az állomásról.

Maga el van sorvadva. 

A kisdoki – mert magamban így neveztem el – szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Egy tárgyilagosan kegyetlen mondatban sikerült összefoglalnia a sajnálkozó tekinteteket, a könnybe lábadt szemeket, a szülői rimánkodást, a hátam mögött elsuttogott szavakat, amik az elmúlt több, mint két évben végigkíértk. Nem igaz, hogy nem láttam a tükörben azt, amit mindenki. Pontosan tudtam, hogy saját magam karikatúrája lettem: mintha egy kirakóból visszamaradt darabokból ragasztgattak volna össze. Egy harmincas éviben járó nő feje egy tizenegy éves kislány testén. Azzal vigasztaltam magam, hogy a hajam (még) nem hullik, tudok jönni-menni-dolgozni, sőt még sportolni és jógázni is volt energiám, a karomat sem borította pihés szőr és ha nem is aludtam jól, annak a munka és a stressz volt az oka. Az igaz, hogy mindig fáztam. Hiába vettem fel több réteget, vastag pulcsit, hiába álttam, ültem a radiátornak támaszkodva, soha nem tudtam felmlegedni. Reggelre a térdemen, a könyökömön és a gerincem vonalán halványlila foltok jelentek meg ott, ahol hozzáértem az ágyhoz. Nehezen tudtam egy helyben megmaradni, mert fájt az ülés. A bőröm száraz lett, hajam pedig fénytelen. Ha felálltam, rendszeresen megszédültem és várnom kellett, mire elmúlik a sötétség vagy szétolvadnak a szemem előtt táncoló fehér csillagok. Semmi baj, a vérnyomásom mindig is alacsony volt. Szívem néha beszinkópázott – tidim, bummmm, tididi, bummm – de ha vettem egy pár nagy levegőt, akkor elmúlt. Az önhitegetés nagymestere lettem. A tüneteknél sokkal jobban aggasztott az, hogy gond lehetek mások számára. Azt nem akartam. Másoktól segítséget kérni, másokra támaszkodni számomra egyet jelentett a gyengeséggel. Akkor még nem tudtam, hogy a segítség kérése és gondnak merni lenni az első lépés lett volna a gyógyulás felé vezető úton.

Hozzászólás