Könyv: hetedik rész

Olyan tizenhárom éves lehettem –  igen, szinte biztos vagyok benne, hogy hetedikbe jártam -,amikor először teleragasztgattam a szekrényem belsejét vidáman sétáló, vízparton ugráló és önfeledten vásárolgató modellek képével. A Százszorszépből és a Popcornból vágtam ki őket. Nem az éppen aktuális divat érdekelt, hanem így akartam magam emlékeztetni arra, hogy vékonyabb combokat és laposabb hasat szeretnék. Magam sem értem, hogy miért, hiszen naponta hallottam, hogy csinos vagyok, de ebből semmit nem hittem el. Én csak azt tudtam, hogy egyre jobban féltem a tesióráktól, amikor nemcsak azzal kellett szembesülnöm, hogy nem tudok kötelet mászni, szekrényt ugrani, a kislabdadobásról már nem is beszélve, hanem azzal is, hogy a többi lány nálam ügyesebb. És véknyabb. És magabiztosabb. Mert ugyan mi más lehetne testi ügyetlenségem oka, mint hogy lassú, ügyetlen és túlsúlyos vagyok? Legalábbis akkor, naiv tinilányként így érveltem magamban. Sok mindent adtam volna azért, ha csinos helyett mondjuk fiúsan sovány lehettem volna.

Egyre nehezebben tudtam kibékülni azzal, amit magamra vagy a tükörbe nézve láttam. Ezt azonban soha nem mondtam ki hangosan. Majdnem soha. Nagyon ritkán. Olyankor pedig hamar és jószándékúan jött a válasz, miszerint ‘ugyan már, hiszen olyan formás vagy!’ vagy ‘sokan szeretnének ám így kinézni!’ Valahogy ezt nem tudtam elképzelni. Nem is szerettem a nyarat, amikor a meleg miatt kénytelen voltam sortot és rövid ujjú trikót hordani. A balatoni nyaralások alkalmával ugyan felvettem a bikinimet, de amikor ránéztem a sápadtbőrű, nyakigláb kelet-német lányokra, úgy éreztem magam, mint egy felfújt bálna. Gondolkodás nélkül cseréltem volna bármelyikükkel. Sokat duzzogtam magamban és nem értettem, hogy miért nem születtem fiúnak – akiket mintha nem foglalkoztatott volna annyit  a külsejük és egyszerűen csak jól tudták magukat érezni – vagy  sovány, csontos génekkel. Ha manapság régi fényképalbumokban lapozgatok, akkor tisztán látom, hogy egy teljesen átlagos iskolás lány voltam. Se nem sovány, se nem kövér. A szép formákat pedig sokkal inkább be lehet tudni szülői elfogultságnak, mint a valóságnak. Egyszerűen bókolni akartak és dícsérni. Azt nem tudhatták, hogy nálam ez legbelül milyen hatást vált ki. Akkor még én sem tudtam pontosan. Éreztem, de nem értettem.

A szekrényem ajtajára ragasztott képek nem segítettek. Persze, rájuk néztem minden alkalommal, amikor öltözködtem, de az általuk sugárzott ideál olyan elérhetetlennek tűnt, hogy legtöbbször mérgesen csaptam be az ajtót. Miért kínzom itt magam? Van nekem egyáltalán kedvem ezzel foglalkozni? Egy idő után beleuntam. Szerencsére a testnevelés óra tortúrái mellett voltak más dolgok is a suliban.Örültem, hogy végre tanulhatok kémiát, szerettem a nulladik óraként megtartott orosz órákat, szívesen barangoltam erdőn-mezőn és még szívesebben segítkeztem a konyhában.Főleg, ha Nagyi sütött. Imádtam kutyulgatni, kóstolgatni, diszítgetni. Ezek az emlékek ünnepnapokhoz, vasárnapokhoz, évszakokhoz, ízekhez, illatokhoz kapcsolódnak. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van ezekből egy egész tárháznyira való. Nekem ilyenkor mi jut eszembe? Az, ahogy állok a tűzhely mellett és Nagyi irányításával kavargatom a kosárkába való édes krémet, ahogy kikanalazhatom a fölösleges csokimázat a tálból, az öröm, amikor mákos kiflivel várt a suliból, a nyári lekvárfőzés, a szamóca- és málnaszedés. Ezekben a pillanatokban éreztem, hogy formáim ide, szekrényugrás-képtelenség oda, igenis egy okos, ügyes, szép és szeretett  leányzó vagyok. Akkor, tizenhárom éves,  bizonytalan, naiv énem számára még ismeretlen volt a diétázás, a kalóriaszámlálgatás és a szobamérleg fanatikus használatának világa. Valahol azonban már ott volt bennem annak a betegségnek a csírája, ami később éveken át fogságában tartott.

Hozzászólás