Bagoly a zsebben

Nem emlékszem, hogy mikor és milyen alkalomból kaptam azt a könyvet, ami egy időre arról engedett álmodozni, hogy ha nagy leszek, ornitológus leszek. A világ különböző pontjain figyelem, fotózom majd a madarakat és ha szerencsém van, akkor felfedezek egy teljesen új fajt. Ilyen ambíciózus ábrándokat adott nekem az Ezer ágán, ezer fészek. 

Mivel nem lehettem több tizenegy évesnél, ezért egyelőre be kellett érnem a kert, a házunk mögötti tó, a prügyi erdő és a Tiszához vezető töltés nyújtotta lehetőségekkel. Ha nem olvastam, akkor Az amatőr természetbúvár-t néztem és Gerald Durrell elhitette velem, hogy sokkal több élőlény csúszik-mászik-fészkel körülöttünk, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Azokban a hónapokban akárhová mentünk, kemény fedelű, madaras könyvemet mindenhová magammal vittem. Elvégre is nem tudhattam, hogy mikor sikerül megpillantanom egy búbos bankát vagy egy gyurgyalagot. A kertünkbe hébe-hóba beszökkenő rozsdafarkú billegetőt, vörösbegyet és az eresz alatti fecskéket már megszoktam. A tón úszkáló búbos vöcsök család és pánikoló szárcsák sem jelentettek újdonságot. Ha pedig a Tiszára mentünk, akkor pontosan tudtam, hogy melyik rőzserakáson ül majd egy héja.

Lelkesedésem azonban nem lankadt, hiszen ki tudja, mit tartogat a következő balatoni nyaralás vagy szilvásváradi kirándulás? Lehet, hogy egy kanalas gémet vagy jégmadarat is láthatok igaziban.

Egyszer Apu megmutatott egy fát. Az erdő szélén állt. A tó partján, amit mi – és minden falubeli – Paptava néven ismertünk. Egy hatalmas, öblös tölgy volt. Apu azt mondta, hogy lakik ott egy bagoly család. Valahol fent, a sűrű koronában lehetett a fészkük. Akárhányszor jártunk arra, soha nem sikerült őket megpillantani. Ennek ellenére nem vontam kétségbe, hogy ott vannak. Nappal bóbiskolnak, majd amikor lemegy a nap, hangtalanul kisuhannak az estébe vadászni. Könyvemből megtanultam, hogy létezik gyöngybagoly és erdei fülesbagoly. Aztán ott vannak a mókás kis üregi baglyok és a tiszteletet parancsoló Bubo bubo, vagyis uhu. Az esélye annak, hogy az állatkerten kívül valaha is megpillantom őket? Minimális.

Egy délután otthon voltam, amikor Apu benyitott a folyosó ajtón és szólt, hogy menjek oda egy kicsit, mert valamit mutatni akar. Ezt a Zsuzsám, gyere csak egy percre-t már jól ismertemEgy csokor mezei virág. A legelső érett, magvaváló szilva. Egy kékesszürke, apró, fényes tojás. Egy szelet frissen sült kenyérlángos. Vajon most mi lesz az a csak nekem szánt valami?

Apu az ajtóban állt. Kabátban. Sapkában. A keze üres volt. Se táska, se szatyor, se semmi. Lehet, hogy csak ki kell mennem segíteni vagy kocsival megyünk valahová. Nem szólaltam meg, vártam, hogy Apu mondjon valamit. De nem mondott. Szó nélkül benyúlt kabátja zsebébe és letett valamit a szőnyegre. Két valamit. Két pihés gombolyagot. Akkorák voltak, mint egy-egy jókora narancs. Leguggoltam, hogy közelebbről megvizsgáljam őket, mire két pár álmos, fényes sárga szem meredt rám. Csak pislogtak nagyokat, majd hipnotikusan billegni kezdtek balról-jobbra, jobbról-balra. Tökéletes összhangban. Annyira furik voltak, hogy a látványt nem lehetett nevetés nélkül megállni.

Mint kiderült, Apu a nagy tölgyfán látta meg őket és nem tudta megállni, hogy ne hozza el a kis bagolyfikat megmutatni. Utólag, csak remélni merem, hogy a fiókák nem szenvedtek traumát a kis kiruccanás következményeképpen. A baglyos eset pedig kiemelt helyet kapott történeteim Ilyen az apai szeretet archívumában

Hozzászólás