Sportsuli: dinamikus jóga

Van sportsuli bérletem.

Erre titokban egy kicsit büszke is vagyok.

Arra is, hogy hetente néhányszor – ha rám jön a mozoghatnék – vállamra kanyarítom sporttáskámat és motiváló zenével fülhallgatómban elmegyek edzeni.

Míg FBI és NCIS ügynökök a futópadon izzadnak, addig én az evezésre szavazok. Nem igaziban, mert víziszonyom van, de ez tíz évvel ezelőtt nem tartott vissza attól, hogy bevállaljak egy vadvízi túrát a belga Ardennekben. Sok választásom nem volt, mivel én voltam az osztályfőnök és példát kellett mutatnom diákjaimnak. A túrát nemcsak hogy túléltem, de még élveztem is. Egy kicsit erre is büszke vagyok.

A sportsuliban az evezőpad tökéletesen kielégíti az igényeimet. A kertre néző ablak elé van állítva és evezés közben csobogó víz hangját adja ki. Kell ennél több? Nekem nem. Olyan békés nyugalom száll meg és talán a monotonítás hatására a legjobb ötleteim is ilyenkor támadnak.

Nem tudom, hogy ez ‘flow’ élménynek számít -e.

Hajlamost vagyok azt hinni, hogy igen.

Nem vagyok egy csapatjátékos. Nem szívesen állok a figyelem központjában sem. Leginkább a háttérből operálok és azt sem igazán viselem jól, ha megmondják, hogy mit, mikor és hogyan csináljak. Kivéve akkor, ha éppen ahhoz van kedvem. Talán ezért nem is jutott eszembe soha, hogy olyan sportot űzzek, amihez csapatmunka szükségeltetik. Sőt, a sportsuli órarendjén szereplő csoportos órákat – step aerobic, gerinctorna, fitball, hot-iron – is elkerültem, mert nem volt kedvem időre menni és kötelezően hatvan percet egy teremben, instrukciókra reagálva tölteni.

Egészen tegnapig. Spontán elhatározásból úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő hetekben minden csoportos órát kipróbálok.

A dinamikus jógával  kezdtem.

A jóga nem idegen tőlem, mert Hollandiában egy évig jártam “Jantsje néni” foglalkozásaira. Meglepetésemre kiderült, hogy hajlékony vagyok, mint egy gumibaba és a gyakorlatok semmilyen problémát nem jelentettek. Nagyobb kihívás volt az, hogy a meditáció alatt nyugton megüljek a fenekemen vagy éppen hosszúra nyújtsam magam fekvő pózban és csukott szemmel hallgassam a csengettyűs vagy delfinpárbeszédes zenét. Ám akárhányszor Jantsje nénire néztem, aki hetven fölött is olyan vitális és rugalmas volt, mint egy fiatal tini, tudatosult bennem, hogy ezt érdemes csinálni.

Tegnap a terembe lépvén félhomály, füstölő illata és gyertyafény fogadott. Hátul még volt egy szabad matrac. Pont jó. Észrevétlenül beleolvadhatok a csoportba és ha mégsem tetszene a dolog, akkor a majdnem sötétben csendesen kisurranhatok. De nem tettem.

Egy órán keresztül kizárólag az edző utasításaira koncentráltam. Két kar lendít előre, magasra nyújt, belélegez. Két kar lendít hátra, lehajol, kilélegez. Asztal póz. Szék póz. Lefelé néző kutya póz. Deszka póz. Kobra póz. Harmadszorra már a napüdvözlet is úgy ment, hogy csak néztem. Igen, volt dinamikája a dolognak és az egy óra nagyon hamar eltelt.

Magammal és teljesítményemmel megelégedve kívántam kellemes hétvégét a többieknek.

Amint hazaértem, utánanéztem, hogy mikor lesz a következő óra – vasárnap reggel  – és hogy tulajdonképpen milyen jótékony hatásai vannak a dinamikus jógának. Szakemberek szerint kellemesen elfáraszt, feltölt energiával, és oldja a stresszt. Ezt a tegnapi tapasztalat után csak megerősíteni tudom. Remek izomfejlesztő, vitalizáló, a gerincre pedig szinte csodaszer. Ezt majd meglátjuk.

Mindenesetre örülök, hogy sikerült egy arany középutat találnom az ommozós, meditálós, univerzumba meredő és a lábakat a nyak köré csavarós verzió között.

Namaszté.

Hozzászólás