Könyv: hatodik rész

Amikor Hollandiában laktam, soha nem volt honvágyam. Nem azért, mert nem volt, hanem azért, mert nem engedtem, hogy legyen. Elvégre is az én döntöttem úgy, hogy kiköltözöm.Senki nem kényszerített és nem lett volna igazságos – plusz az én szememben csak saját gyengeségemet bizonyította volna – , ha 1600 kilométerről hetente elsírom magam, hogy de jó lenne egy kicsit, csak egy órácskára hazaugrani.

Félreértés ne essék. Szerettem Hollandiát. Gyorsan beilleszkedtem – utólag, talán túl gyorsan is -, fülig szerelmes voltam, a barátom családja maximálisan elfogadott és a munkával, az otthonteremtéssel kapcsolatos teendők meglehetősen lekötöttek. Ha pedig lett volna időm egy kis kesergésre vagy pityergésre, akkor gondoskodtam arról, hogy ilyesmire egy percem se jusson. Jártam a nagyvárosokat, vásárolgattam, sportoltam. Persze akkor még nem tudatosult bennem, hogy az esetleges kellemetlen érzéseket próbáltam magamban ilyen módon elnyomni. Visszatekintve pontosan látom azt a viselkedési mintát, ami évekkel később elkerülhetetlenül testi – lelki kimerüléshez vezetett.

Emlékszem, amikor Anyu és Apu először látogattak meg 1999. júniusában, hat hónappal kiköltözésem után. Büszkén mutattam meg nekik a kis falut, ahol éltünk, biciklire ültettem őket és elkerekeztünk Goudába. Megnéztük a tengert, a királyi palotát, az iskolát, ahol dolgoztam. Csak ámultak, hogy milyen rutinos ‘háziasszony’ lett belőlem és alig akarták elhinni, hogy az egész házat – igen, mind a két emeletet – én festettem ki. Én nem nagyon értettem csodálkozásukat. Nem volt abban semmi ördöngősség: elmentem a barkácsboltba, megvettem a szükséges cuccokat és nekiálltam. Hajlamos vagyok az ilyesmire. Mármint arra, hogy ne tartsak különösnek valamit, amit megcsinálok. Ugyan már! Semmiség. Azt valahogy elfelejtettem, hogy otthon mindig gondoskodtak rólam, még a széltők is óvtak, és tulajdonképpen csak annyi dolgom volt, hogy tanuljak. Az pedig abszolút nem okozott gondot, mert mindig is szerettem az iskolát. Utólag megértem, hogy a szüleimet büszkeséggel vegyes aggodalommal töltötte el új életvitelem és az a változás, amin néhány hónap leforgása alatt átmentem.

Cornellal minden nyáron hazajöttünk két-három hétre. Persze a vakáció hamar eltelt és mi ott álltunk megint az állomáson vagy a reptéren és búcsúzni kellett. Cornel rendszeresen megkönnyezte a dolgot, szüleimmel együtt, én pedig álltam kifejezéstelen arccal és alig vártam, hogy induljunk. Nem kell ennek olyan nagy feneket keríteni. Karácsonykor jövünk megint. Különben is, manapság már nincs távolság. Biztos érzéketlen, hideg teremtésnek tűntem bárkinek, aki kívülről nézte ezeket a jeleneteket. Valahogy az ember megtanulja leblokkolni azt, ami fájhat. Ha elkezdtem volna sírni – főleg akkor, amikor Cornel és köztem már nem igazán működött a dolog – lehet, hogy nem tudtam volna abbahagyni. Kontrol. Kontrol. Kontrol. Ez lett a túlélési taktikám. Ha belefondolok, mindig is ez volt. De erre csak jóval később, mintegy tíz év múlva jöttem rá, amikor már majdnem késő volt.

Többször olvastam már, hogy minden fejben dől el. Gondolkodtam ezen jó sokat. Higy mi a véleményem? Igen is, meg nem is. A tapasztalatom az, hogy eljön egy pont, amikor a testben mélyen leledző intuíciót nem lehet racionalitással elnyomni vagy kicselezni. Utat keres magának és a legváratlanabb pillanatban lep meg minket intenzitásával. Éppen ezért talán nem véletlen, hogy a pánikrohamok Hollandiában kezdődtek. Eleinte csak éjszaka és öt percnél – már amennyire van időérzéke az embernek egy ilyen roham alatt -, nem is tartottak tovább. Öt perc így kimondva nem tűnik soknak, de ha az ember szíve ezerrel zakatol, nem kap levegőt, izzad és szédül, akkor az a háromszáz másodperc meglehetősen hosszú. Nem egyszer gondoltam: ‘Okés, akkor ennyi volt. Itt fogok kipurcanni.’ Mindezek ellenére, mindig jól voltam. Legalábbis rutinból ezt válaszoltam, ha valaki hogylétem felől érdeklődött. Van erre angolul egy szép kifejezés: wishful thinking, vagyis amikor azt kívánjuk, hogy valami bárcsak úgy lenne, ahogy szeretnénk, hogy legyen. Igyekszünk meggyőzni magunkat arról, hogy ha elégszer ismételgetjük, akkor valami csoda folytán meg is történik. Hát nem.

A pániktünetek lassan bekúsztak a nappaljaimba is. Volt, amikor a boltban olyan szédülés és légszomj tört rám, hogy a polcban kellett megkapaszkodnom. A mesterséges fényeket és az erős zajokat pedig egy idő után ki sem állhattam. Ezután már csak hab volt a tortán, amikor úszkálni kezdett velem a mozgólépcső, a zebra és az aluljáró. A koronát pedig az tette fel az egészre, amikor egy vacsora alatt megakadt a falat a torkomon, mert hirtelen a testem elfelejtette, hogyan kell nyelnie. Itt be is zárult az ördögi kör: kialakult a félelem a félelemtől. Féltem az éjszakától, a buszozástól, a vonatozástól, a zsúfolt utcáktól és boltoktól, az evéstől, az ivástól. Mindezek ellenére igyekeztem úgy tenni, mintha semmi bajom nem lett volna. Szerepalakításomért simán megérdemeltem volna egy hollywoodi gázsit, elvégre is nap tizennyolc órájában ‘dolgoztam’.

Makacs vagyok és kitartó. Ki is tartottam egészen addig, amíg egy hétfői napon – valamikor 2006-ban – a nagyon kedves titkárnőnk futólag megkérdezte, hogy mi újság. Álltam a fénymásoló mellett, kezemben a következő óra anyagával és válasz helyett zokogni kezdtem. Nem olyan pityergek-egy-kicsit módra, hanem úgy, mint amikor az ember rácsodálkozik magára, mert  foglama sem volt, hogy ilyen hangokat tud kiadni és olyan kontrollálatlanul tud rázkódni. Érzelmi tsunami, földrengés zsigerből. Hanneke – mert így hívták a titkárnőt – azonnal felkísért az irodájába és egy órán belül elintézte, hogy két hétig otthon maradhassak. Akkor még nem ismertem a burn-out fogalmát, pedig Hollandiában már egyre többet írtak róla, mint a harmincasok problémájáról. Meg voltam győződve arról, hogy két hét alatt kipihenem, összeszedem magam és úgy folytatom majd az életem, mintha mi sem történt volna. Akkor még nem tudtam, hogy a java még csak ezután jött.

Hozzászólás