Könyv: ötödik rész

2011. október

Fekszem az ágyon és arra várok, hogy ez a rossz álom, ami ebben a pillanatban az életem, valami csoda folytán átmenjen egy kellemesebb valóságba. Csapó indul. Írjuk újra az egészet. Becsukom a szemem, hátha az segít, de ettől csak szédülök és mintha vasnyakörv szorulna a torkomra. Magam köré nézek. Az enyém a középső ágy. Tőlem balra egy idős néni fekszik. A hasa rendellenesen fel van puffadva és egy gépre van kötve, ami időnként csipog, mire a néni hatalmasat sóhajt. Tőlem jobbra egy lány alszik a falnak fordulva magzatpózban. Habár nem látom az arcát, tudom, hogy vadócosan szép. Ágya alatt egy pár sáros, szétnyúzott All Stars, lábánál egy katonazöld, sokat látott hátizsák. Kopott farmer, kinyúlt, piszkos-szürke póló. Szemem megakad a csuklóján. Amire először azt hittem, hogy karkötő, egy bőr szíj, amivel keze az ágy keretéhez van szíjazva. Átbulizott szombat éjszaka. Akármi is történt vele, reggelre kijózanodik és húsz év múlva lesz egy vagány sztorija.

Aztán itt vagyok én. A fiatal, álmos orvos azt mondta, hogy el vagyok sorvadva. Először nem értettem. Egy végtag elsorvadhat, de hogy egy egész ember? Ez esetben én? Nem. Olyan nincs. Csak nézett rám fáradt szemekkel és amikor rájöttem, hogy komolyan beszél, megkérdeztem, hogy meg fogok-e gyógyulni.

Azt nem tudom. – válaszolta, majd megfordult és elment.

Nem sokkal később bejött egy ötvenes éveiben járó nővér és rám kötötte az infúziót. Fogalmam sincs, hogy mi van benne. Olyan magasan lóg, hogy nem látom az apró betűket. Valami “Ca” vagy “Ka”. Még soha nem kaptam infúziót, ahhoz pedig nem volt bátorságom, hogy bármit is megkérdezzek. Meg erőm se nagyon. Ha nem mozdulok, akkor minden okés, de mihelyt megpróbálok felülni, szédülök, kiver a hideg veríték és a szívem őrült pillangóként rebeg a mellkasomban. Így csak bámulok a plafonra. Anyu biztos kint van a váróban. Fogadni merek rá, hogy nem mozdul onnan, míg ki nem derül, hogy bent maradok-e vagy hazaengednek. Én már döntöttem. Itt akarok maradni. Azt akarom, hogy orvosok és ápolók legyenek a közelemben a nap huszonnégy órájában, hogy ha bármi lenne, akkor azonnal tudjanak segíteni. Amit ma este éreztem, azt nem akarom mégegyszer. Visszagondolni se akarok rá.

Hajnal fél kettőkor arra ébredtem, hogy megy a tévé. Persze, hogy megy. Egy ideje csak úgy tudok elaludni, hogy szól a tévé. Felültem, hogy kikapcsoljam. Odanyúltam a távirányítóért, de megfogni már nem tudtam, mert minden elsötétült és a szívem olyan gyorsan kezdett verni, hogy biztos voltam benne, hogy kiakad.

Csak nyugi.– mondtam magamnak. – Semmi baj. Lélegezz mélyeket, majd elmúlik.

Levegő lassan be. Levegő lassan ki. Remegő kézzel magamra húztam a takarót. Az állkapcsomat összeszorítottam, hogy ne dideregjek annyira. Elkezdtem számolni. Mire húszig elszámolok, biztos minden jobb lesz. Volt már ilyen máskor is és akkor sem tartott sokáig. Utálom, ha a szívem ritmustalan, bolydult táncot jár. Valami másra kell figyelnem. Mondjuk a tévére. Hunyorogtam, de akárhogy erőlködtem, csak homályosan láttam, a zaj pedig egyre jobban zavart. Inkább becsukom a szemem és legjobb, ha nem mozdulok. Még jó, hogy Anyu a másik szobában van, de nem akarok neki szólni, nehogy aggódni kezdjen. Amúgy is ráfér a pihenés. Rendben lesz. Minden rendben lesz. Aztán három órakor nem bírtam tovább. Két takaró alatt is dideregtem, a pulzusom rohant ezerrel és a szívem még mindig a torkomban dobogott. Erőtlenül átszóltam Anyunak. A hangom nem az enyém volt. Mintha egy babából jött volna, amiben lemerült az elem. Próbáltam elmondani, hogy nagyon rosszul vagyok, de a nyelvem a szám padlására tapadt. Mintha kétszeresére duzzadt volna. Nem tudtam beszélni, nem tudtam nyelni. Nyugi. Semmi pánik.

Mit tehetek érted?  – kérdezte Anyu.

Nem hívnád ki az ügyeletet? Valami van a szívemmel. Nem érzem jól magam.

Korábban volt már pánikrohamom és pontosan tudtam, hogy ez nem az. Ez valami  más. Valami komolyabb. Nem tudtam, hogy a szívem meddig bírja az őrült vágtatást. Minél hamarabb jön segítség, annál jobb. Addig csak kibírom valahogy. Anyu kinyitotta az ablakot, hogy lássa, mikor érkezik a mentő. Az ügyelet nem jött ki. Nekünk kellett volna bemenni. Felöltözni, le a két emeleten, be a kocsiba, tíz percig ülni és ki tudja meddig várni? Kizárt dolog, hogy sikerülne. Ragaszkodtam a mentőkhöz. Őszi éjszaka levegője töltötte meg a szobát. Kint zuhogott az eső. Betakaróztam, számoltam és vártam. Két fiatal mentős érkezett. Vérnyomás. Pulzus. Lementek, majd egy tolókocsival tértek vissza. Anyu a vállamra borította a szürke kapucnis felsőmet, a mentősök pedig levittek a lépcsőház előtt parkoló mentőautóhoz. Még soha nem ültem mentőben. Beraktak hátra. Anyu is beszállt és leült velem szemben. Nagyon szerettem volna mondani, hogy sajnálom, nem akarok bajt okozni, nem akarom, hogy bárki is aggódjon vagy bárkinek is problémát jelentsek, de túlságosan szégyelltem magam. Ez az, amire mindenki figyelmeztetett. Ez az, amire álmatlan éjszakákon mindenki gondolt, aki ismer és szeret és akinek valamit is számítok. Csendben voltam és minden érzékemmel a kocsi tetején kopogó esőre koncentráltam.

Üres váróterem. Anyu fogja a kezem és ismételgeti, hogy minden rendben lesz. Én nem mondok semmit, mert legbelül tudom, hogy semmi nem lesz rendben. Csak akkor, ha valami csoda történik. Elköszönünk. Nem fordulok vissza és nem integetek. Nem akarok sírni. Majd odabent. Majd ha egyedül leszek.

A hármas szobában volt egy üres ágy.

A középső.

Itt fekszek most.

Telefonom mellettem.

Csörrenés.

Egyszer.

Ez egy sms.

Ne aggódj. Minden rendben lesz. 

Remegő ujjakkal bepötyögöm azt a négy betűt, amiről én is el akarom hinni, hogy igaz. Majd lecsukom a szemem  és hónapok után először megengedem magamnak, hogy sírjak.

Hozzászólás