Hány éves a hány éves?

Sokszor nem tudok napirendre térni az idő fölött. Egy hét, egy év vagy akár egy évtized is elröppen, aztán csak morfondírozok, hogy valamivel megint öregebb lettem.

Tegnap kertészkedés közben Anyuval pont erről beszélgettünk. Arról, hogy hogy változik az embernek a saját magához és a világhoz való viszonya az évek múlásával. Mert hogy változunk, az biztos. A kérdés csak az, hogy mihez kezdünk ezzel a változással.

Amikor ‘kicsi’ voltam és azt hallottam, hogy valaki huszonöt éves, az elképzelhetetlenül felnőttnek és távolinak tűnt. Hosszasan tudtam merengeni azon, hogy én vajon milyen leszek, ha ‘nagy’ leszek. Hol fogok lakni? Hogy fogok kinézni? Milyen munkahelyen fogok dolgozni? Hogy fognak telni a napjaim?

A felnőttség olyan bonyolultnak tűnt és őszintén szólva, nem is nagyon vágytam rá.

Ez persze nem teljesen igaz, mert kislányként szívesen próbálgattam fel az Anyu ruháit és cipőit. “De jó lesz majd ezeket hordani, ha megnövök!” – gondoltam magamban. Csak azt nem vettem számításba, hogy 1. mire felnövök, addigra megváltozik a divat és 2. Anyuval sem az alakunk, sem a ruhaméretünk, sem a cipőnk mérete nem egyezik meg. Mellesleg ezt nagyon tudja sajnálni. Főleg akkor, ha megunok egy pár cipőt és ő nem tudja átvenni, mert nem fér bele a lába.

Akkoriban azt sem tudtam elképzelni, hogy milyen leszek huszonévesen, nemhogy azt, hogy hogy fogok kinézni és élni negyven fölött. Aztán hipp-hopp, elszaladtak az évek és tessék, itt vagyok, túl a negyedik x-en. A furcsa az, hogy nem érzem magam annyinak. Belül olyan, mintha huszonegy lennék. Ugyanúgy szeretek tanulni, olvasni, új dolgokat és embereket megismerni, írni és vásárolgatni. Ugyanúgy nem szeretek főzni, vasalni vagy ablakot pucolni. Szívesen megyek moziba és koncertekre, de a fesztiválokat és az éjszakába nyúló bulikat – kivéve ha egy jó lagziról van szó – inkább kihagyom.

A testem persze jelzi, hogy nem vagyok már fiatal lányocska. Ha később fekszek le a kelleténél, másnap megérzem. Kicsit nyűgösebb vagyok és a szemem körüli szarkalábak is jobban kirajzolódnak. Kell két nap, mire regenerálódok és újra frissnek-fittnek érzem magam. Ha pedig már a fittségnél tartunk: a gimiben és az egyetemen utáltam a tesit. Aztán Hollandiában volt egy időszak, amikor rendszeresen jártam sportsuliba, sőt harmincévesen még karatézni is elkezdtem. Az igazat megvallva a kötelességtudat erősebb volt bennem, mint a sport iránti szívből jövő vágy.

Manapság, ha őszinte akarok lenni, akkor egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy minden nap a futópadon, egy spinning-bicajon vagy valami ugri-bugri órán izzadjak. Csak akkor megyek ‘edzeni’, ha valóban kedvem tartja. Sokkal jobban szeretek sétálni vagy kertészkedni. Hogy nincs lapos hasam és feszes combom? Hát, nincs. Hogy integetés közben fityeg a csirkemellfilé a karomon? Hát, igen. Szerintem ez még mindig egészségesebb és normálisabb, mint stresszből és félelemből sportolni csak azért, mert Update Norbi – bocs, csak ő jutott eszembe – azt mondja.

Az évek előrehaladtával szelektívebb is lettem. Régen egyszerre akartam száz dolgot és nagyon frusztrált, ha valami nem sikerült elsőre tökéletesen. Legyen az varrni tanulás vagy a biciklim megszerelése. Voltam annyira önfejű, hogy mindent egyedül akartam csinálni és nem, vagy csak nagyon nehezen fogadtam el segítséget. Ez egy kis perfekcionizmussal megspékelve az élet minden elképzelhető területén csak azt eredményezte, hogy egy idő után már semmiben nem leltem örömet. Az élet egy nagy feladat lett, nem pedig valami olyasmi, amit élni és élvezni kell(ene).

A megfelelési kényszerről nem lehet egyik napról a másikra leszokni. Nekem évekbe került. Nem tudom, hogy mennyiben köszönhetem a tudatos magamon való dolgozásnak és mennyiben az örgedésnek és bölcsebbé válásnak azt, hogy a fontossági listám átrendeződött. Ma már nem akarok mindig mindenben részt venni attól félve, hogy ha nem teszem, akkor valamiből kimaradok. Nem akarok mindig mindennek és mindenkinek megfelelni, mert tudom, hogy ha 1000%-ot nyújtanék, akkor is lenne valaki, aki talál bennem valami hibát. Merek nem tökéletes, nem jól tájékozott és nem mindig jókedvű és udvarias lenni. Rájöttem ugyanis, hogy senki nem jár jól azzal – főleg én nem – ha más akarok lenni, mint aki valójában vagyok.

Erről jut eszembe Danielle Laporte egyik kérdése a The Fire Starters Session-ből:

Do you remember who you were before the world told you who you should be? 

Napjainkban sokan mindent megtesznek azért, hogy késleltessék az öregedést és megfeleljenek a média és a társadalom által kivetített normáknak. A kérdés csak az, hogy meddig lehet halogatni az elkerülhetetlent. Közben pedig elfelejtjük, hogy mialatt mi illúziókba ringatjuk magunkat, más ezen meggazdagszik. Krémek, botox, diéták, plasztikai műtétek, műkörmök, wellness-kezelések. Van választék bőven.

Nagyi soha nem járt aerobikra, nem tudta, mi az a paleolit vagy almaecet diéta. Csapból itta a vizet, nem használt argánolajjal meg nemtudommivel gazdagított kenőcsöt. Imádta az édességet, nem szerette a tejet és a haját sem festette soha. Mégis egyenes és büszke tartása volt, a ráncok szépen barázdálták az arcát és ahogy öregedett, úgy tűnt fel szeme kéksége. Anyu már egy másik generáció tagja, de ő sem folyamodik semmilyen trükkhöz, mégis letagadhat simán tíz évet.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy az idő múlását megállítani nem lehet. Az egyetlen, amit tehetünk az az, hogy minden életszakasznak próbáljuk a szépségét megélni. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Csak önelfogadás és humorérzék kérdése.

Ja, és nem árt néha egy idős hölgy tanácsát megfogadni.

growing older

Hozzászólás