Könyv: negyedik rész

Ma reggel, miközben kávémat kortyolgattam, eszembe jutott valami. Olyan tizenhárom – tizennégy éves lehettem. Ültünk az asztalnál és ha nem csal az emlékezetem, akkor a vasárnapi ebédet fogyasztottuk. Együtt a család, Anyu megint finomat főzött, a férfiak – Apu és Laci – szokás szerint megdícsérték, nekem pedig valahol egészen máshol járt az eszem. Aztán egyszer csak megszólaltam:

– Egy biztos: nem fogok Magyarországon lakni, nem megyek férjhez és nem lesz gyerekem.

Tudom. Az ember nem jelent be ilyesmit egy meghitt ebéd alatt. Kivéve, ha olyan, mint én, aki sokat gondolkodik magában, aztán amikor valamilyen következtetésre vagy elhatározásra jut, akkor azt a legváratlanabb pillanatban, hangosan és általában filter nélkül, kiböki. Nyugi, azóta már sokat fejlődtem. Megtanultam, hogy az efféle viselkedés meglehetősen kellemetlen helyzeteket tud előidézni.Manapság mérlegelem, hogy mit, mikor érdemes kimondani és mit nem. De térjünk vissza ahhoz a bizonyos vasárnapi ebédhez. Bejelentésemet csend fogadta, majd egy Zsuzsikám, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen olyan szép és okos vagy és különben is az az élet rendje..követtePersze. Ezt valahol megértem és őszintén tudok örülni annak, ha valaki hisz az élet rendjében, mert szerintem olyasmi nem létezik. Erről hosszasan lehetne filozofálni, amitől most eltekintenék. Kétségtelen azonban, hogy az emberek többsége ott szeret letelepedni, ahol biztonságban és otthon érzi magát. Az is igaz, hogy mindenki szeretné megtalálni párját és vele családot alapítani. A legtöbb (kis)lány élete szerelméről, habos esküvői ruhákról és minimum két gyermekről álmodozik. Szüleim is ezt tették és habár házasságuk nem volt problémamentes – ugyan kié az?- negyvenkét év elteltével együtt vannak, jól élnek és legjobb tudásuk szerint neveltek fel minket. Mindezért őszinte hála és köszönet. Azonban ha felidézem, hogy én milyen életet képzeltem el magamnak tiniként, akkor egy teljesen más kép ugrik be.

Mindig is szerettem volna külföldön élni. Vonzott az, hogy megismerhessek egy másik országot, megtanulhassak egy idegen nyelvet és beilleszkedjek egy másik kultúrába. Véleményem szerint ez gazdagítja az ember jellemét és sok mindenre megtanít. Megmagyarázhatatlan okokból mindig északra vágytam. A sors úgy hozta, hogy 1999. január 2-án Hollandiába költöztem és egy jó időre ott is ragadtam. Első pont teljesítve. Kiköltözésem okát Cornelnak hívták. 1995-ben ismerkedtünk meg. Akkor még egyetemista voltam Debrecenben, ő pedig Hollandiában élt és dolgozott. Ha valaki volt már igazán szerelmes, az tudja, hogy milyen a szeretett személytől 1600 kilométerre élni és évente négyszer találkozni. Logikus, hogy az volt a célunk, hogy együtt éljünk és ezért mindketten mindent meg is tettünk. Sikerült. Kapcsolatunk tizenkét évig tartott és annak ellenére, hogy 2007-ben külön váltak útjaink, sok jó és szép emléket őrzök. Férjhez menetel tehát nem lett a dologból. Megjegyezném, hogy ez csak rajtam múlott. Mivel monogám és hűséges típus vagyok, nem éreztem szükségét annak, hogy egy hivatalos papírral erősítsük meg azt, ami amúgy is nyilvánvaló volt. Vagyis, hogy legjobb tudásunk szerint megteszünk egymásért mindent. Ehhez tartottuk is magunkat egészen addig, amíg rájöttünk, hogy mindkettőnk érdekében bölcsebb dolog elengedni egymást. Azóta sem találtam meg a Nagy Ő-t, de biztos vagyok benne, hogy a maga idejében betoppan az életembe. Szóval, egyelőre a kettes pont is kipipálva. S mi a helyzet a harmadik ponttal?

Szeretem a gyerekeket. Tényleg. Szeretem, ahogy előítéletek nélkül és őszintén reagálnak a világra. Csodálom, ahogy el tudnak merülni a pillanatban. Megmosolygom, ahogy felfedezik önmagukat és feszegetik a határokat. Szülőként érdekes lehet látni, hogy mennyi van belőlünk kislányunkban, kisfiúnkban. Legyen az a szeme színe vagy egy-egy gesztusa. Azt is elhiszem, hogy egy gyerek születése után minden megváltozik. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy valaha is felébredt volna bennem az anyaság iránti vágy. Mert nem. Egyszerűen nem. Arról pedig meg vagyok győződve, hogy az ilyesmit nem lehet erőltetni vagy belebeszélni magunkba. Abból semmi jó nem származna. Én döntöttem a nem-anyaság mellett és valószínűleg ezért tudok önzetlenül örülni mások boldogságának: a várandóság  izgatott lelkesedésének, a kisbaba örömmel várt érkezésének. Döntésemet mindeddig nem bántam meg. Van egy holland mondás, miszerint ha valamit nem ismersz, az nem is hiányozhat. Valahogy így vagyok ezzel én is.

Szóval, ahogy ma reggel üldögéltem és a fentebb elmondottakon merengtem, elgondolkodtam azon, hogy mennyiben irányítják tudatos vagy tudatalatti kívánságaink, elképzeléseink a sorsunkat. Nem mernék határozott választ adni. Azt azonban ki merem jelenteni – még akkor is, ha ez manapság nem divat -, hogy elégedett vagyok az életemmel és akarok merni hinni abban, hogy ha hűek vagyunk önmagunkhoz és merünk önmagunk lenni, akkor a többi megy magától. Ehhez persze meg kell tanulnunk bízni magunkban és az élet folyamában. Hogy az világirodalom egyik nagy alakját, Goethe-t idézzem:

As soon as you trust yourself,

you will know how to live.

Hozzászólás