Könyv: harmadik rész

Egy éves és tíz hónapos voltam, amikor Laci megszületett. Természetesen nem emlékszem semmire, de állítólag nagyon vártam. Beszélni már tudtam valamicskét, saját magam módján alakítgattam a szavakat. Így lett a ‘kis Lackó’-ból – mert Apu után a László nevet szánták szüleim a tesómnak – ‘kis Makkó’. A felnőttek ezt nagyon aranyosnak és szórakoztatónak találták és akárhányszor megkérdezték tőlem, hogy ‘Zsuzsika, mi lesz neked?’, én felcsillanó szemekkel és fáradhatatlan mosollyal, büszkén adtam a várt választ: ‘Kis Makkó!’.

Azon a bizonyos áprilisi napon Apu és Nagyi izgatottan siettek a miskolci kórházba, engem pedig a szomszédokra bíztak. Anyu és Valika néni azóta is emlegetik a csirkés történetet. Szépen fel voltam öltözve: sárga szoknyácska, sárga blúzocska, fehér zokni, szandál.Kisgyerekként rengeteget dícsértek kreol bőrömért és nagy barna szemeimért. Állítólag nagyon szép kislány voltam. Jó, ez lehet, hogy dicsekvésnek hangzik, de azt hiszem, megbocsátható. Szóval, Valika néni beültetett a kocsiba és elvitt Mezőzomborra az anyukájához látogatóba. És itt kell rátérnünk a csirkékre. A délután hátralévő részét azzal töltöttem, hogy leültem a fűbe és a kiscsirkéket pakolgattam balról jobbra, majd jobbról balra. Hiába, mindig is szerettem rendszerezni. A csirkék persze nem maradtak meg egy helyen, én pedig nem adtam fel a rakosgatást. Nem is volt rám senkinek gondja. Eljátszadoztam egészen addig, amíg el nem indultunk haza, hogy személyesen is üdvözöljem tesókámat, kis Makkót.

Egy kisbaba nagyon is igazi, de szerintem ez sok kisgyerekben nem tudatosul. Legalábbis egy bizonyos életkorban még nem. Valószínűleg én is azt hittem, hogy Laci egy játékszer és nagyon örültem neki, hogy van. Kiságyát rendszeresen telepakoltam kiflivéggel, hogy legyen neki mit enni, simogattam a fejét és húzogattam a fülét. Persze mindezt csak elmondások alapján tudom. A lényeg az, hogy igyekeztem gondját viselni, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, miközben nagyon izgatta a fantáziámat, hogy hogy van összerakva és mire hogy reagál. Ahogy telt az idő, növekedtünk és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy miben hasonlítunk és miben különbözünk. Persze, mi is civakodtunk, mint minden testvér, de azt már nem tudnám felidézni, hogy mikor min ment a huza-vona. Azt viszont igen, ahogy kora hajnalban egymásnak dőlve aludtunk a kocsiban a Balatonra menet. Azt is, amikor Laci kórházba került, mert nem ment le a láza és matchboxokat kapott ajándékba. Azt is, hogy én írtam a fogalmazás házi feladatokat, mert sokkal jobban szerettem tanulni, mint ő. Azt is, amikor először voltunk együtt Hollandiában és én voltam a ‘világjárta’ nővér, aki úgy ismerte Amszterdamot, mint a tenyerét.

Azóta sok minden változott. Eltelt az idő. Felnőttünk, megtapasztaltunk ezt-azt az élet iskolájában, kialakítottuk saját életünket. Manapság én vagyok a másfél fejjel kisebb és a nemtudomhány kilóval könnyebb. Az a majd’ két év különbség pedig mintha nem is lenne. Egyenrangúnak, egyenjogúnak érzem magunkat. Mindkettőnknek megvannak az erősségei, gyengeségei, hangulatai, ambíciói, elképzelései és ez így van rendjén. Szavakkal nem nagyon tudom leírni, hogy mi a testvérség lényege, de azt tudom, hogy nagyon örülök, hogy annak idején kaptam egy kis Makkót ajándékba.

Hozzászólás