Meet-up Londonban

Teljesen véletlenül fedeztem fel a www.meetup.com weboldalát.

Tulajdonképpen csak lapozgattam a világhálón azt kutatva, hogy mit is csinálhatnék Londonban, ha elunom az írogatást, olvasgatást, vásárlást és a kis háztartási teendőket. Le tudom én foglalni magam ezzel-azzal, de néha elkap a hév, hogy új emberekkel találkozzak és új dolgokat ismerjek meg. Mint azt a már korábban említett Hasfelmetsző Jack-túra vagy a National Portrait Gallery-be tett látogatás is bizonyítja.

A weboldal nagyon egyszerűen működik. Be kell jelölni tartózkodási helyünket ( ez esetben London ), a távolságot, ameddig hajlandóak vagyunk elmenni ( nálam ez 2 mérföld ), majd ki kell választani a dátumot és máris megjelenik egy hosszas lista mindenféle találkozókkal, közösségekkel és programokkal.

Hihetetlen, hogy mennyi lehetőség van: horror könyveket olvasók klubja, hajnali meditáció és jóga a St. James Park-ban, festegetés a szabadban, szociális fóbiával küzdők csoportja, munka utáni sörözgetés, ingyenes salsa lecke és trendi, horgoló lányok köre.

Mivel nem szeretek korán kelni és London másik végére sem akarok utazgatni ( elvégre is a metrózás és buszozás meglehetősen költséges ), ezért valami olyat kerestem, ami könnyen megközelíthető és lehetőleg reggel tíz után kezdődik.

Így esett a választásom az English Conversation Group-ra, vagyis az angol társalgási csoportra. Miért is ne?

1. Csak felülök a metróra, ami négy megálló után a megadott helyszíntől 50 méterre tesz le.

2. Az angolt soha nem árt gyakorolni.

3. Új emberekkel találkozni és egy kávé mellett elbeszélgetni érdekes lehet.

Így történt, hogy ma délelőtt pontban 11-kor benyitottam az egyik Goodge Street-i kávézóba és csatlakoztam tizennégy másik társalgóhoz. A csoportot Jon vezette, aki angolt tanít és hogy foglalkozását érdekesebbé tegye, minden nap embereket beszéltet angolul London különböző pontjain.

Először is mindenki bemutatkozott. Csak nevet és országot kellett megnevezni és hát mit mondjak? Képviselve volt Spanyolország, Kazahsztán, Olaszország, Japán, Görögország, Svájc, Oroszország és Kína. Volt közöttünk ingatlanközvetítő, pincér, számítógépes szakember, egyetemista, világkörüli úton lévő hátizsákos utazó.

A bemutatkozó kör után Jon négyfős csoportokba osztott minket. Én David-del (olasz), Nerea-val (spanyol) és Stanislav-val (orosz) kerültem egy csoportba. Stanislav kicsit késve érkezett és valahogy rögtön az volt az érzésem, hogy valami nincs vele egészen rendben. Ijedten nézegetett maga köré és olyan benyomást keltett, mintha nem tudta volna, hogyan pottyant ide. Mindenesetre leült. Üdvözöltük, mire ő kezeivel eltakarta az arcát, vett egy nagy levegőt és körülbelül két perc után azt mondta, hogy ‘ I am really happy to be here’. Lehet, hogy szemtelen vagyok, de valahogy nem hangzottak hitelesen a szavai. Viselkedését talán magyarázza, hogy jelenleg az egyik londoni egyetemen tudományos munkatárs és valami olyan matematikai dolgot kutat, ami számomra még szóban is felfoghatatlan. Annak ellenére, hogy igyekszem előítélettől mentesnek maradni emberekkel, valahogy azonnal a kicsit őrült, szétszórt zseni cédulát ragasztottam rá.

A foglalkozás abból állt, hogy kaptunk egy meghatározott témával kapcsolatban kérdéseket és azokat kellett megbeszélnünk. Erre volt huszonöt percünk, aztán jött a következő téma. Közben Jon körbejárt, le-leült egy-egy asztalhoz és belehallgatott a beszélgetésekbe. Amennyiben hibát talált, azt tapintatosan kijavította. Diskuráltunk tévéműsorokról, autóvezetésről, a modern társadalom felgyorsulásáról, a slow life mozgalomról és arról, hogy ki mivel asszociálja a tüzet. Mire feleszméltünk, már el is telt a másfél óra.

Volt, aki a foglalkozás után ment a dolgára, de egy kis csoporttal ott maradtunk beszélgetni. Stan, aki éppen a világot járja körbe – mellesleg kazahsztáni, de néhány éve Svájban él – nagy rajongója az ilyen meet-up alkalmaknak. Elvégre is csak egy hétig van Londonban és szeretne minél több élményt gyűjteni. Már volt Shakespeare sétán, holnap salsa órára megy, csütörtökön pedig sakkozni. Aztán irány Párizs. Egy kicsit fél, mert nem tud franciául, az pedig köztudott, hogy a franciák nem értékelik, ha valaki nem beszéli a nyelvüket. Megvigasztaltam, hogy angolul is tökéletesen el lehet boldogulni a Notre Dame városában. Aggodalomra semmi ok. Legalábbis, amikor nyolc évvel ezelőtt ott jártam, akkor még nem volt.

Feltöltődve, energikusan és még pozitív energiára vágyva hagytam el a kávézót. Elsétáltam ugyan az Oxford Street-re, de egyik bolt sem tudott becsábítani. Szerintem azért, mert lassan rájövök, hogy az életet nem feltétlenül az anyagi dolgok teszik színesebbé, hanem az élmények. Ezt persze mindenki tudja. Én is, annak ellenére, hogy jól esik pénzt kiadni egy új pár Vans-re vagy egy márkás farmerre.

A legértékesebbek mégis azok a pillanatok, amikor valami olyat kapunk, ami kézzel meg nem fogható. Egy mosolyt. Egy történetet. Egy poénon való nevetést. Önbizalmat. Szeretetet. Tudást. Tapasztalatot. Sikerélményt. Szóval, kell hogy legyen valami igazság abban, hogy the best things in life are free.

Hozzászólás