Könyv: második rész

Olyan nyolc éves lehetek. Ülök otthon a kanapén és figyelem a tévé képernyőjét. Nem tudok betelni a jégen elegánsan sikló párral. Forognak, piruetteznek, mintha a jég fölött lebegnének. De jó lenne, ha én is tudnék ilyet! Mivel egy kis faluban lakunk, esélyem sincs arra, hogy lejárjak egy jégpályára, ahol megtanulhatnék műkorcsolyázni, de álmodozni azért szabad. Igaz, a kertünk alatt van egy tó és télen mindig befagy, de üres és senkit nem ismerek, aki tudna korizni. Így marad a tévé és az ábrándozás. Főleg a ruhákat szeretem nézni. A tüllöket, a lángszerűre szabott szoknyákat, a flittereket. Olyan elegánsak és melyik lány ne szeretne szép lenni? Én is szeretek öltözködni. Van, amikor naponta háromszor is átöltözök, mert egyszerre csak piros szoknyához és fehér horgolt térdzoknihoz van kedvem. Nagyi olyan ügyesen köt, varr és horgol, hogy bármit meg tud nekem csinálni. Próbálgatni ugyan nem nagyon szeretek, de ha elkészült az áhított darab, annak nagyon örülök. Mindig meg is dícsér, hogy milyen kis csinos vagyok. Az ilyen dícsérettel nem nagyon tudok mit kezdeni. Szerintem minden vagyok, csak csinos nem. Ezért nem is lehetne belőlem műkorcsolyázó nő. Hiába lennének a csodálatos ruhaköltemények, fel se merném őket venni, mert a lábam túl vastag. Főleg a combomat nem szeretem. Lacinak jó, mert ő fiú és annyit ehet, amennyit akar. Még így is mindig sovány. Szégyellem bevallani, de sokat adnék azért, ha olyan csontos fiú-térdeim lennének, mint neki. Dehát, ez van. Ezt kell szeretni.

A szüleimnek soha nem mondtam, hogy szeretnék korcsolyázni. Azt sem, hogy szívesebben lennék fiú és sovány. Ami az elsőt illeti, valahogy mégis kitalálták a gondolatomat, mert karácsonykor egy pár korcsolyacipő várt becsomagolva a fa alatt. Nem fehér volt, hanem bordó. Fekete sarokkal és fehér fűzőkkel. Fülig ért a szám. A tél hátralévő részét a kert alatt, a tó jegén töltöttem. Ahogy szeltem a köröket, magamban dúdoltam és azt képzeltem, hogy színes lampionokkal kivilágított jégpályán vagyok és a közönség engem figyel. A magam módján igazi bajnoknak éreztem magam. Ami a dolog második részét illeti – inkább fiú és sovány -, most már tudom, hogy valahol ott rejtőzött bennem annak az alattomos betegségnek a magja, ami évek múltán test- és lélekrablóként hatalmába kerített. De akkor én még semmit nem sejtettem. Örültem a télnek, örültem a korimnak. Másra nem volt gondom.

Hozzászólás