• Save

A kutya, a babakocsi és én

Anyu szerint mindarra, amit most leírok, nem lenne ‘szabad’ emlékeznem. Legalábbis nem ilyen részletesen. Hogy miért? Mert szerinte túl kicsi voltam. Mégis, ha behunyom a szemem, akkor pontosan látom, ami történt. Persze mondhatnánk azt is, hogy csak azért tudom felidézni a történet részleteit, mert jó néhányszor elmesélték. Van azonban egy apróság, amely egyik elmondásban sem szerepelt, én mégis emlékszem rá.

Fekszem egy valamiben. Magasan vagyok, ugyanakkor mélyen. Mintha egy teknőben lennék. Ha elfordítom a fejem, akkor krémszínt látok. Meg valami csillogót. Ha felfelé nézek, ott van egy kis tető. A kis tető fehér, de a széle piros. Fordítgatom a fejem jobbra-balra. Kalimpálok a karommal, a lábaimmal. Jól érzem magam. Kíváncsian-kellemesen gügyög a belsőm. Néha be kell csukni a szemem, mert bele süt a nap. Ha behunyom a szemem, akkor is melegen simogat. Nem vagyok álmos. Nézem a fehér, horgolt kendő lyukain át bekandikáló sugarakat. Táncolnak, és ettől jó kedvem lesz. Örömömben újfent rugdalóznom kell. Igyekszek annyira kinyújtani a karomat, hogy legalább egy sugarat megfoghassak. Markolászok. Először csak az egyik kezemmel, majd mindkettővel. Pont, amikor sikerülne megfogni egyet, és összeszorítom a markom, nehogy elmeneküljön, valahogy mindig elillan. Ne már! Ilyenkor rugdalózok egy nagyot és nevetek. Hú, ez fárasztó. Hogy mi van a valamin kívül, azt nem tudom. Nem baj. Elnézelődök itt. Egy kicsit álmos is vagyok. Álmos-álmos. Áááááál-mos.

Ó. Ez meg mi? Megyünk valahová? A valami előre billen, én pedig elkezdek lefelé csúszni. Ne máááár! Aztán megállok. Meglepetten gügyögök egyet. Ó, megint? Csúszok még egy kicsit lefelé, aztán stop. Még egy meglepett gügyögés. Ki csinálja ezt? Anyut nem látom. Akkor nem ő. De akkor ki? Bébi-énem érzi, hogy valami következni fog. Nem gügyögök. Fekszek és várok. Ez meg mi? A lábam fölött, a valami szélén felbukkan két sötétszürke, szőrös valami. Fehér párnácskák is vannak rajtuk, meg körmök. Aztán egyszer csak eltűnik a nap. Hova lettek a sugarak? Erre egy kicsit megijedek, és görbülni kezd a szám. Mi ez? Olyan nagy és fekete. Meg szuszog. Szimatol. Két barna szem. A nagy, fekete orr közelebb jön. Szuszog. Szimatol. A két szem is közelebb jön. Kíváncsian néznek. A nagy orr megbökdösi a talpamat. Na! Ez csikiz! Megint gügyögök. Még egy bökés. Most már nevetek. Próbálok nyújtózkodni, hogy megfogjam a ‘valaki’ nagy fekete orrát, de akárhogy is nyújtózkodok, nem érem el. Így marad a gügyögés és a nevetés. 

Eddig tart az emlék.

Most pedig egy kis magyarázat.

Kicsit elgondolkodtatott, amikor Anyu meglepett arccal azt mondta, hogy szerinte nem minderre nem emlékezhetek, mert túl kicsi voltam, mindössze 5-6 hónapos. Akkor hogy lehetséges az, hogy mégis le tudom írni? Ha becsukom a szemem, olyan, mintha egy filmet látnék. Csak le kell gépelnem. De hogyan is szól a fent leírtak szűkebb családi körben ismert változata?

Egy napon Anyu kitett a babakocsiban levegőzni. A kocsi a 70-es években divatosnak számított. Kívül bordó volt, belül pedig krémszínű bőr. Magas kerekeken állt és volt rajta egy tető is, amit fel és le lehetett hajtani. Hogy nehogy beszálljon valami bogár amíg kint levegőzök, Anyu felhajtotta a babakocsi tetejét, és egy fehér, horgolt függönyt terített rá. Ez az a részlet, amelyre nem lenne szabad emlékeznem, mert ez soha nem lett elmondva. Az első meglepett ‘Ezt meg honnan tudod?’ akkor hangzott el, amikor először meséltem el a történet saját, ‘én így emlékszem rá’ változatát. Mint ahogy azt már leírtam, én teljesen jól éreztem magam a kocsiban. Anyu a konyha ablakából ki-kinézett rám, hogy minden rendben van-e. Aztán egyszer, amikor éppen kitekintett, rémületében szóhoz sem jutott a látványtól, ami fogadta. Hogy mit látott? Hektort, a német-juhász kutyánkat, amint mancsaival a babakocsira támaszkodik és érdeklődve bámul befelé. Vagyis rám. Nem tudom, hogy Anyu szólt-e rá Hektorra, aki erre odébb somfordált, mert erre ő sem emlékszik pontosan. Mindenesetre Hektor nem sokkal a fenti incidens után elkerült a háztól. Többre nem is emlékszem belőle. Júdásra, a bernáthegyinkre, azonban annál inkább. De az legyen egy másik történet. 

Neked mi az első gyermekkori emléked? 

Hirdetések

Hozzászólás