Könyv: első rész

Anyu szerint mindarra, amit most leírok, nem lenne szabad emlékeznem. Hogy miért? Mert szerinte túl kicsi voltam. Mégis, ha behunyom a szemem, akkor pontosan látom és érzem, ami történt. Persze mondhatnánk azt is, hogy csak azért ismerem a történet minden részletét, mert jó párszor elmondták nekem. Van azonban egy olyan kis részlet, ami egyik elmondásban sem szerepel, én mégis fel tudom idézni.

Fekszem egy valamiben. Érzem, hogy magasan vagyok, de ugyanakkor mélyen. Ez a valami körülvesz. Ha jobbra fordítom a fejem, akkor krémszínt látok, amiben itt-ott valamilyen csillogó fém villan meg. Ha felfelé nézek, akkor mintha egy kis tető alatt lennék, aminek a széle piros. Nem, nem piros. Kicsit sötétebb. Inkább bordó. Jól érzem magam. Igaz, néha hunyorognom kell, mert a szemembe süt a nap. Még akkor is érzem a melegét, ha becsukom a szemem. Nem vagyok álmos. Ahhoz túl szépek a beszűrődő napsugarak, amik a fehér, horgolt kendő lyukain keresztül kandikálnak be. Ettől a kis színjátéktól olyan jó kedvem lesz, hogy örömömben rugdalóznom kell és igyekszem annyira kinyújtani a karom, hogy legalább egy sugarat megfoghassak. Nem sikerül, de sebaj. Jó játék. Elszórakoztat. Hogy mi van a dobozon kívül, azt nem tudom. Ez az én kis világom és biztonságban érzem magam. Mivel szavaim nincsenek, ezért csak elégedetten gügyörészek magamban. El vagyok jól, nem kell szórakoztatni. Hopp, hát ez meg mi? Babakocsim – mert ugye arról van szó – kicsit előre billen és egy picit megcsúszok. Ezen nevetnem kell. Aztán mégegyszer. Mármint nem még egyszer nevetnem kell, hanem a kocsim megbillen. Szerintem most már nem tartom olyan viccesnek. Mintha bébi-boldog-létem érezné, hogy itt valami következni fog. Valami szokatlan, valami más. Nem sokkal a lábam fölött, a kocsi párkányán két sötétszürke, szőrös valami bukkan fel. Vannak rajta körmök is. Aztán egyszercsak nem látom a napot. Csak egy nagy fekete, fénylő orrot és két pár barna szemet. A ‘valaki’ barátságosan figyel és orrával a talpamat bökdösi. Ez csikiz, amitől csak még jobban febugyog belőlem a nevetés. Baljós előérzetemnek, pillanatnyi bizonytalan félelmemnek immáron nyoma sincs. Nem tudom, hogy ki ez a lény, de tetszik. Olyan barátságos! Semmit nem csinál, csak figyel. Én pedig gügyögök, mert örülök, hogy kis világom új baráttal bővült.

Na, jó. Elárulom, hogy kiről van szó. Hektor volt az, a német-juhász kutyánk. Persze, én ezt nem tudhattam, mert a szüleim elmondása szerint nem lehettem több négy – öt hónaposnál. Ha jobban belegondolok, nem is emlékszem Hektorra. Vagyis más képem nem igazán van róla. A történetet, pedig amibe itt az elején belekezdtem, agy hallottam többször is viszont: Egy napsütötte napon Anyu kitett a terasz elé a babakocsiba levegőzni. Mivel a konyhánk ablaka a teraszon keresztül az udvarra néz, így a konyha ablakából szemmel tudott tartani. Legalábbis őt ismerve el tudom képzelni, hogy ezzel nyugtatta magát. Hektor különben is a hátsó udvaron volt, a hátsó udvart pedig kerítés választotta el az elsőtől, szóval nyugodt (értsd: biztonságos) pihenésemnek nem volt semmi akadálya. Ám Hektor valahogy mégis feljöhetett az első udvarra, mert amikor Anyu teszek-veszek munkálatai között kipillantott, hogy minden rendben van-e, azt látta, hogy Hektor két lábra ágaskodva bámul be a babakocsiba. Rettenetesen megijedt. Őt ismerve valahogy úgy képzelem, hogy egy nagyot kiabált és csapot-papot hagyva, pánikolva megmentésemre indult. Az anyák nagyon meg tudnak ijedni. Az enyém pedig ez alól nem kivétel. Ki merem jelenteni, hogy született anyaként különösen erős benne a védőösztön. Ijedtében azt hitte, hogy hűséges házőrzőnk minimum felfalni készül, ő pedig elkésett és Hektor már biztos kárt tett bennem. Mindnyájan hallottunk már olyan híreket, hogy egy kutya gyereket bántott és igen, érthető, hogy Anyu bepánikolt, még akkor is, ha Hektor alapjában véve szelíd és engedelmes kutya volt. Persze, hogy nem bántott. Csak kíváncsiságával nagy ijedtséget okozott, aminek sajnos az lett a vége, hogy mennie kellett a háztól. Az már soha nem derül ki, hogy mi lett volna, ha marad. Lehet – sőt biztos, hogy nagyon jó cimboránk lettünk volna. Úgy, mint ahogy az a Disney-filmekben gyakran megesik: a lány és a kutya.

Szóval, ez a legelső emlékem.  Hogy mennyi belőle a valóság és mennyi az utólag hozzátett képzelet a részemről, azt nem tudom. De nem is ez a lényeg. Itteni életemnek ez az első felidézhető momentuma és akárhányszor visszagondolok rá, mindig mosolyognom kell. S talán ami ennél is érdekesebb, soha nem változik. Mintha időálló lenne. Ja, és hogy mi volt az a részlet, amit senki nem említett, amire anyu is csak akkor emlékezett, amikor elmondtam neki, hogy én hogy emlékszem arra a napsütötte, kutya-kalandos délutánra? Mi az a részlet, ami számomra egyfajta bizonyíték, hogy nem csak kitaláltam az egészet?

A horgolt, fehér kendő.

Hozzászólás