Lepketánc – Bevezető

Miért kezd el valaki írni? Mivel más helyett nem válaszolhatom meg ezt a kérdést, ezért csak magamból tudok kiindulni. Amióta az eszemet tudom, szeretek írni. Talán a ‘szeretek’ nem a legmegfelelőbb szó, inkább azt mondanám, hogy szükségét érzem annak, hogy tollat ragadjak és papírra vessem gondolataimat. Hogy miről? Mindenről, ami megfordul a fejemben, elgondolkodtat vagy amire emlékeztetni akarom magam. Naplóimat mind a mai napig őrzöm. Tökéletesek időutazásra vagy tükörként. Számomra az is magától értetődik, hogy aki szeret írni, az szeret olvasni is. Ami engem illet, ha éppen nem olvasok, akkor hangoskönyveket hallgatok. Sőt, egy ideje, úgy is alszom el. Leginkább azokat a könyveket szeretem, amelyek megérintenek, amelyekkel azonosulni tudok. S habár nem vagyok egy érzelgős fajta, olvasás közben többször megesett már, hogy elsírtam magam. Az ellenkezője is. Elég furcsán néznek ám az emberre, ha hangosan felnevet a vonaton vagy egy kávézóban (igen, az ilyen helyeken olvasok a legszívesebben). De egy kicsit elkalandoztam. Elvégre is egy bevezetőt kell írnom.

Életem úgy alakult, hogy 2011-ben alaposan megbetegedtem. Nagyon rosszul is végződhetett volna, de úgy alakult, hogy itt vagyok. Abban az időszakban volt alkalmam elgondolkodni ezen-azon, s néhány dolgot újra kellett értékelnem. Mivel mindig is szerettem volna egy könyvet írni, elhatároztam, hogy ha meggyógyulok, akkor neki is látok. Nincs bakancslistám, de ha lenne, akkor ez állna rajta: egy könyvet írni és publikálni. Mivel meglehetősen alapos önismerettel rendelkezem, tudom, hogy se türelmem, se tehetségem nincs ahhoz, hogy egy izgalmas, fordulatokkal teli krimit kipötyögjek magamból vagy megszüljek egy nagylélegzetű történelmi regényt. Azzal is tisztában vagyok, hogy mások sokkal nagyobb szókinccsel és jobb fogalmazási készséggel rendelkeznek. Szerencsére nem vagyok egy céltudatos, kompetitív karrierista és eszemben sincs bárkivel felvenni a versenyt. S ha jobban belegondolok, nekem azok a könyvek tetszenek a legjobban, amelyek hitelesek és megérintenek. Erre pedig nincs univerzális recept. Emellett arról is meg vagyok győződve, hogy az ember elsősorban magának ír. Nem a pénzért, nem a hírnévért, nem az elismerésért, hanem egyszerűen azért, mert szeret gondolatokat, tapasztalatokat, érzéseket megosztani másokkal. Legalábbis, ha magamból indulok ki, akkor ez így van. Tehát, ha annyira szeretek írni, miért ne kezdhetném el a könyvemet, ami már jó ideje nem hagy nyugodni? Intuitív leányzóként, nem görcsöltem egy passzoló cím kigondolásán, nem filtereztem gondolataimat, nem terveztem meg pontosan előre a fejezeteket. Egyszerűen csak jött, jöttek. Így született meg  a Lepketánc.

Hozzászólás