Lepketánc – Bevezető

Miért kezd el valaki írni? Más helyett nem válaszolhatom meg ezt a kérdést, ezért csak magamból tudok kiindulni. Amióta az eszemet tudom, szeretek írni. Talán a ‘szeretek’ nem a legmegfelelőbb szó, inkább azt mondanám, hogy szükségét érzem, hogy billentyűzetet ragadjak, és képernyőre vessem a gondolataimat. Hogy miről? Mindenről, ami megfordul a fejemben, elgondolkodtat. Tapasztalataimat. Érzéseket. Felismeréseket. Dolgokat, amelyeket magamról, magamtól, másoktól tanulok. Így volt ez már kiskoromban is. Alig vártam, hogy fogalmazásírást kapjunk házi feladatnak. Annál már csak az volt jobb, ha fel is olvashattam. Hosszú nyári délutánokon vagy téli estéken előszeretettl gyűjtöttem össze régi újságokat, órákig lapozgattam őket, kiválasztva mindent, amit érdekesnek találtam, hogy ezekből egy új, Zsuzsis magazint kreáljak. És mint a legtöbb lány – valami miatt úgy gondolom, hogy ez a fiúknál ritkább -, én is vezettem naplót. Többet a mai napig őrzök, habár be kell vallanom, hogy néhány időközben a naplóírtás áldozatául esett. Betöltötték feladatukat, s valahogy már idegennek hat belőlük az a Zsuzsi, aki írta őket. Így van ez. Ha valami nem passzol, és már nem szolgál, attól megválok. Nevezzük ezt mentális tisztogatásnak. Mental decluttering.

Az utóbbi években a naplóírásról áttértem a blogolásra. Egyfajta online napló- és fogalmazásírás, s a WordPressnek hála, nem is olyan nagy ördöngősség. Teljesen spontán és intutívan indult, először hollandul, majd váltottam magyarra. Logikus magyarázat nincs rá, hogy miért és azt hiszem, ez nem is lényeges. Blogolás közben pedig felötlött bennem a kérdés: Mi lenne, ha publikálnám, olyan igazi könyv formájában, amit eddig írtam? A címen nem kellett gondolkodnom, mert az már régóta ott motoszkált – vagy inkább lakott – a fejemben. S ott volt az a kis hang is, az a rendőrke, aki visszakérdezett: Most komolyan? Nem is tudsz írni. Köszi. Úgy gondolom, hogy alapos önismerettel rendelkezem ahhoz, hogy tudjam: nem  vagyok különösebben tehetséges az írás terén. Sem türelmem, sem tálentumom nincs egy izgalmas, fordulatokkal teli krimi kipötyögéséhez, és egy nagyobb lélegzetű történelmi regényt sem tudnék megszülni. Azzal is tisztában vagyok, hogy mások sokkal nagyobb szókinccsel és fogalmazási készséggel rendelkeznek. Szerencsére nem vagyok egy céltudatos, kompetitív karrierista, így eszemben sincs bárkivel felvenni a versenyt. Számomra sokkal fontosabb a hitelesség, hogy megérintsen valami. Legyen az film, zene, egy könyv vagy egy arc. Erre pedig – legalábbis szerintem – nincs univerzális recept. Emellett arról is meg vagyok győződve, hogy az ember elsősorban magának ír. Nem a pénzért, nem a hírnévért, hanem egyszerűen azért, mert az a belső hang azt súgja, hogy ‘muszáj’. Ilyen muszájból született meg ez a könyv is, amelynek címe – mint azt már fentebb említettem-, egy percig sem volt kétséges: Vlinderdans, vagyis Lepketánc.

Hozzászólás