Kóros szeretet iránti sóvárgás, avagy a Münchausen-szindróma

Mi mindenre képes egy ember a szeretetért? Mi van akkor, hogy ha a figyelem- és szeretet iránti sóvárgással nemcsak saját magát, hanem másokat is megbetegít? Ki lehet-e gyógyulni a szeretethiányból és meg lehet-e vele fertőzni másokat?

Talán nem véletlen, hogy az elmúlt hónapban két könyv is rám talált, ami ezzel a problematikával foglalkozik. Gillian Flynn: Sharp Objects és Julie Gregory: Sickened című művéről van szó. Próbáltam utána nézni, hogy magyarul kaphatók-e, de sajnos nem, így csak angolul tudom ajánlani őket.

Meg merem kockáztatni, hogy sokat tudok pszichés betegségekről, de voltak pillanatok, amikor hitetlenkedve, elborzadva lapoztam tovább. Sőt, az is előfordult, hogy egyszerűen letettem a könyvet és csak gondolkodtam. Miután pedig mindkettőt befejeztem, nekiláttam, hogy minél többet megtudjak a Münchausen-szindrómáról.

Biztosan sokan emlékeznek a Münchausen báróról szóló rajzfilmre. Én igen. Kiskoromból.

A valóságban Karl Friedrich Hieronymus van Münchausen 1720. május 11-én született. Katonatársainak mesélt elképesztő kalandjairól vált híressé, amelyek a valóságtól igencsak messze álltak. Münchausen egyik legismertebb kalandja szerint egy ágyúgolyóra kötözte magát és úgy jutott el az ellenség táborába. Egy másik hőstette során pedig saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Nem csoda, hogy napjainkra neve elválaszthatatlanul összeforrott a hazugság fogalmával.

Sőt, egy nagyon nehezen felismerhető pszichiátriai betegséget is róla neveztek el.

A Münchausen-szindróma egy ritka neurózis, amelyben a beteg kórtörténeteket talál ki és betegségek tüneteit produkálja magán. Mindezzel egyetlen célja van: környezete figyelmét akarja magára vonni és ilyen módon akar szeretetet kicsikarni. Elképesztő, hogy mire képes egy Münchausen-szindrómás személy célja elérése érdekében: laboreredményeket manipulál, cukrot vagy vért kever vizeletéhez, hogy cukorbetegség vagy vesebaj látszatát keltse. Gyógyszereket, vegyszereket vesz be, hogy súlyos tüneteket produkáljon és extrém esetekben az öncsonkítástól sem riad vissza. Az ő esetében duplán is igaz: a cél szentesíti az eszközt.

Egy ilyen ‘beteg’ rengeteg időt tölt azzal, hogy alaposan felkészüljön az adott betegségből. Szakszavakkal, tünetek sorozatával, vizsgálatok és lehetséges kezelések armadájával bombázza orvosait. Akármilyen szakértelemmel is kezelik az orvosok, egy Münchausen-szindrómás páciens soha nem elégedett. Szerinte nem veszik elég komolyan a panaszait, így újabb és újabb orvosokat keres fel.

Egy idő után a hosszú kórtörténetek, a bajok sokfélesége, a megjárt intézmények sora, a különböző beavatkozások listája szinte már átláthatatlan. Orvos legyen a talpán, aki felismeri, hogy itt tulajdonképpen a páciens fejében van a baj.

A ‘beteg’ közben panaszkodhat környezetének, hogy nem tudja, miért van mindig valami baja és élvezheti a többiek aggodalmát, figyelmét, gondoskodását.

Okés. Hallom a reakciókat: mi ebben olyan megrázó vagy borzasztó? Lehet, hogy egy idő után idegesítő vagy unalmas, de nem ijesztő. Ezzel egyetértek, de a fentemlített két könyv a Münchausen by proxy-ról szól. Ilyenkor egy másik személy – általában egy gyermek –  esik áldozatul – leggyakrabban az anya – cselekedeteinek. A kívülállók nem is sejtik, hogy mi zajlik az anya és gyermeke között, csak annyit érzékelnek, hogy a gyermek mindig beteg és az ezzel járó megpróbáltatásokat az anya különös nyugalommal és kitartó gondoskodással viseli. Mintaszülőnek tartják. Azt persze nem látják, hogy ő az, aki a legfondorlatosabb módszerekkel idéz elő (súlyos) tüneteket a gyermekben, hogy a kórházba rohanhasson vele, ahol eljátszhassa az aggódó anyuka szerepét. Újra és újra.

Az ilyen anya képes sérülést, fertőzést okozni gyermekének, hogy az orvosok figyelmét felkeltse, illetve hogy gyermekét “gondoskodó” szeretetével még jobban magához kösse. Az egészségügyi személyzetnek általában az szúr szemet, hogy a gyerek állapota az anya jelenlétében, vagy közvetlenül azt követően rosszabbodik. Beavatkozni azonban nehéz, hiszen először be kell(ene) bizonyítani, hogy ez esetben egy súlyosan beteg szülőről van szó, aki mindenképpen terápiás kezelésre szorul.

Szindróma ide vagy oda, akárhogy is nézzük, ha egy anya szándékosan megbetegíti gyermekét, akkor súlyos gyermekbántalmazásról van szó. Még akkor is, ha mindezt a szeretet jegyében teszi.

Talán az sem véletlen, hogy e blog írása során találtam rá Anna Radchenko megdöbbentő fotósorozatára. A képek magukért beszélnek.

Münchausen by Proxy

Hozzászólás