Merel nyaral

Hey, Zsuzsi, leszálltam! Fogok egy taxit. Negyed óra múlva ott is vagyok!

Merel vékony hangja örömteli volt és izgatott, elvégre is már vagy két hónapja készül sokadik debreceni nyaralására. Én pont egy taxiban ültem félúton a reptér felé. Valami miatt hamarabb érkezett meg az eindhoveni járat, úgyhogy ráparancsoltam legjobb barátnőmre, hogy maradjon, ahol van, mindjárt ott leszek.

Így is történt: tíz perccel később boldogan ugrottunk egymás nyakába, bepakoltunk a taxiba és végig karattyoltuk az utat hazáig. A sofőrnek ez különösen tetszett, mert nem minden nap hall két fiatal hölgyeményt hollandul cseverészni. Lelkesedésében fel is tette a szerinte aktuális kérdést, vagyis azt, hogy Hollandiában van-e gond a bevándorlókkal, de mondtam neki, hogy amíg ott laktam nem volt, azóta meg nem követem a fejleményeket.

Amióta négy éve visszaköltöztem Debrecenbe, Merel amikor csak teheti, jön nyaralni, tavaszolni, telelni. Mindig udvariasan megkérdezi, hogy nekem megfelel-e az általa kiválasztott időpont, holott tudja, hogy az ajtó mindig nyitva áll és akkor jöhet, annyi időre, amennyire csak jól esik. Ezt a munkája miatt általában meg is teheti. Az utrechti egyetem humanisztika tanszékén dolgozik, mint tudományos munkatárs. Ez az ő esetében azt jelenti, hogy a holland egészségügyet próbálja páciens-orientáltabbá tenni és ezzel kapcsolatban gondol ki felméréseket, készit interjúkat és publikál cikkeket.

Gyakorlatilag heti három napot jár be dolgozni, de csak akkor, ha nagyon muszáj, mert legszívesebben otthon “ír és kutat”. Igen, ezt muszáj volt idézőjelbe tennem, mert tudom, hogy az ilyen otthoni napokon főleg fest, hímez, filmeket néz és mereng. Ja, és persze teázik.

Amikor a volt munkahelyemen minden nap nyolc órát dolgoztam, Merel le volt döbbenve, hogy hogy lehet azt bírni. A szemében én voltam a társadalom hőse. Most pedig, hogy hivatalos munkahelyem nincs és tulajdonképpen azt csinál(hat)ok, amit akarok, azt mondta, hogy ő is valahogy így képzeli el az ideális “karrier”-t.

A lényeg az, hogy több, mint nyolc éve legjobb barátnők vagyunk. Minden nap emailezünk és mindig van téma. Évente négyszer találkozunk és meglepetésként kézzel írott leveleket, hangoskönyveket, magazinokat, akvarell festéket és egyéb apróságokat ajándékozunk egymásnak. Csupa olyan dolgot, amiről tudjuk, hogy a másik örül neki.

Többször eltöprengtem azon, hogy miért is lettünk és vagyunk ilyen jó barátnők. Természetesen sok mindenben hasonlítunk. Mindketten szeretünk olvasni, filmeket nézni, embereket figyelni és filozofálgatni az élet kis és nagy dolgairól. Mind a ketten csapnivalóak vagyunk “small talk”-ban, mert az olyan rettenetesen fárasztó. Nem szeretjük a sok hűhót semmiért vagy a központban lenni. Nem bírjuk a kánikulát és a hangos tömeget. Mások gyerekeivel jól elvagyunk, de csak mértékkel, a férfi-nemben pedig értékeljük az intelligenciát, humorérzéket és egészséges önértékelést. Merel-nek inkább Densel Washington vagy Robert Redford jön be, nekem pedig Edward Norton vagy Christian Bale, de Jason Statham-et sem vetném meg.

Szívesen iszunk jó kávét, utazunk európai fővárosokba és veszünk meg mindent, ami All Stars, Paul Frank vagy Vans. Szívesen dolgozunk egyszerre több értelmetlen projecten. Merel specialitása a madárfészkek és növények által ihlette vadhímzés, amikor ráveti magát egy hímzővászonra, aztán amikor úgy érzi, hogy elkészült, elnevezi mondjuk Fészek 1-nek. Nagy meglepetésünkre egyszer el is adta egyik “művét” 50 euróért. Ha nem hímez, akkor akvarelleket gyárt, gyerektakarókat horgol vagy Emily Dickinson és Sylvia Plath verseket elemezget. Valami miatt rajong a kápolnákért, a filozófiáért, a jazz-ért és utál mindenféle testmozgást.

Ami engem illet, én inkább lemegyek a sportsuliba evezni, maradok a fekete-fehér rajzoknál és nagyon hangosan tudok Muse-t, Faith No More-t és Pink-et hallgatni. A növények hidegen hagynak és a kápolnák misztikuma sem ér el igazán hozzám. Tea helyett vizet iszok, ha lehet szénsavasat és hideget. Nem szeretek korán kelni, nem járok nemzetközi konferenciákra és doktori címem sincs. Merel nem mer hollandul blogot írni, én pedig igen és még meg is dícsér, hogy milyen különleges szófordulatokat használok.

Világos, hogy legalább annyi dologban hasonlítunk, mint amennyiben nem. Ez lenne az, amitől a barátságunk távolság, kultúrális, személyiségbeli és neveltetési különbségek ellenére (is) működik? Mitől lesz valaki legjobb barát vagy barátnő? Meg lehet ezt egyáltalán magyarázni vagy ez is egy olyan dolog, ami csak úgy jön és működik és kész?

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy igen:-)

Hozzászólás