A kasszánál

Amor down

Nem hiszek az internetes párkereső oldalakban. Valószínűleg az én esetemben ezért nem is működik Mr Right megtalálásának ezen módja. Pedig próbálkoztam Hollandiában is és itthon is. Több oldalon, többször is. Csak azért, hogy bebizonyítsam: ” Látjátok, én megpróbáltam, de egyszerűen nem jött be!” és hogy utána módszeresen kitörölgessem a  profilomat mindenhonnan. Micsoda megkönnyebbülés! Félreértés ne essék: szívből örülök annak, ha valaki a világhálón találja meg társát. Nem vagyok irígy, féltékeny és nem marcangolom magam, hogy nekem miért nem sikerült. Szégyen, nem szégyen, vagyok annyira romantikus és naiv, hogy hiszek abban, hogy ha Ámor tartogat még nekem valami szépet, akkor az úgy is rám talál az adott helyen és időben: a vonaton, a villamoson, a fogorvos várótermében, a Roncsbárban, a könyvesboltban, egy kávézóban, a repülőgépen vagy éppen a pénztárnál. E legutóbbi különösen visszatérő elemnek tűnik az elmúlt hónapokban. Hogy miért? Azért, mert sokadjára esik meg velem a következő: Rendszeresen lesétálok a malomparki Spar-ba bevásárolni. Miután megtöltöttem kosaramat, beállok a sorba. Elég türelmes természetű lettem, így nem zavar, ha hosszú a sor. A telefonomon van elég hangoskönyv és zene, ami elszórakoztat. Közben nézelődök és a bevásárlókocsik tartalma alapján pszichológiai jellemzéseket gyártok fejben a többi vásárlóról. Aztán mindig van egy “hoppá, ki az a jóképű fazon ott?” pillanat. Az “ott” ez esetben minimum négy-öt pénztárral távolabbat és két-három hellyel előrébbet jelent. A “jóképű fazon” pedig egy Mark Wahlberg-et, Edward Norton-t, Christian Bale-t vagy valamilyen érthetetlen okból városunkba tévedt vikinget takar. Az első reakcióm az, hogy fellelkesedek: ezek szerint léteznek karizmatikus férfiak Debrecenben. Majd felmérem a szituációt és enyhén frusztálttá válok. Ez nem igazság. Mert ugye, ha jóval mögöttem vagy távolabb és hátrébb állna, akkor nem venném észre. Így azonban igen. Ilyenkor két dolgot tehetek: vagy elkezdek azon szurkolni, hogy az “ő” sora lelassuljon vagy azon, hogy az enyém felgyorsuljon. Hátha sikerül szinkronban fizetni és valahogy közelebbről is szemügyre vehetem az illetőt. Elvégre is nem kezdhetek el hangosan köhögni és nem boríthatom fel véletlenül a jégkrémes-kólás hűtőt. Szóval marad a szurkolás, hogy valamilyen módon csak sikerül pont egyszerre kilépnünk a boltból. Onnan már gyerekjáték az egész. Hopp, leszakadt a szatyrom füle. Jaj, bocsi, véletlenül ütköztem beléd. Figyu, nem te hagytad el ezt az ezrest? Elég Sandra Bullock-ot és Bridget Jones-t láttam akcióban, hogy valamit improvizáljak. Legfeljebb nem jön be. Természetesen az univerzum koordináló ereje nem így működik. Mert mindig áll előttem egy olyan néni, aki csak visszaszalad egy fej káposztáért, egy hölgy, aki nem érti, hogy miért nem akciós a füstölt csülök, amikor ő azt hitte, hogy igen vagy egy külföldi diák, aki nem tudja magát megértetni a pénztárossal. Arról már nem is beszélve, amikor pont az orrom előtt zárják be a pénztárat. Szóval, mire rám kerül a sor, addigra jóképű fazon már messze jár. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy 1. csak vannak helyes srácok Debrecenben 2. valószínűleg Ámor becsiccsentett, de legközelebb majd jól céloz vagy 3. az a sorsom, hogy független szingliként éljem le az életem. Whatever. Szerencsére önzetlenül tudok örülni mások boldogságának és addig is, ki tudja, lehet, hogy legközelebb pont sikerül a jókor a jó pénztárhoz állnom.

Hozzászólás