Mert sportolni kell?

Sose szerettem a tesiórákat. Már általánosban sem. A napom kicsit árnyékosabban indult, ha tudtam, hogy az órarenden ott szerepelt a testnevelés. A testemet abszolút nem nevelte, az önbizalmamat azonban annál inkább arra edzette, hogy nem vagyok elég jó és nincs tehetségem. Hogy mihez?

Hát, mondjuk a kislabdadobáshoz. A szekrényugráshoz. A kötélmászáshoz. A futáshoz. A röplabdáról és a kézilabdáról inkább ne is beszéljünk. Egyszerűen nem motivált az, hogy kergessek egy labdát és megpróbáljak pontot szerezni. Az én szememben ennek semmi értelme nem volt és inkább félreálltam elvakult szemmel, agresszívan pattogtató osztálytársaimtól.

A gimiben ugyanez volt a helyzet. csak egy kicsit rosszabb, mert én voltam az osztályban a legsúlyosabb lány. Igen. Mint ahogy ezt az iskolaorvos egy “mérés” alkalmával tapintatosan az egész osztály előtt bejelentette. A tesitanár figyelmét sem kerülte el lassúságom és alulmotiváltságom. Az együttérzésnek még csak a szikrája sem volt meg benne. Az egyik legkellemetlenebb élményem az volt, amikor kötélre kellett mászni jegyért. ( Hogy ennek mi értelme van, azt azóta sem tudom, hacsak az ember nem cirkuszba vagy ninjának készült. ) Valahogy sikerült felaraszolnom olyan magasságba, ami már megért egy hármast. Lefelé pedig végigégette a tenyeremet a kötél. Hogy örültem-e, hogy nem kaptam egyest? Nem. Csak szégyelltem magam és még jobban utáltam a tesit, mint azelőtt.

Szerintem a testnevelés óráknak valahol az lenne lényege, hogy megszerettesse a tanulókkal a mozgást. Hogy mindenkinek legyen alkalma belekóstolgatni ebbe-abba, hogy aztán kiválassza azt, amit a legjobban szeret. Meg vagyok győződve róla, hogy a mozgás csak akkor egészséges és csak akkor van jótékony hatása – testre és lélekre -, ha örömmel tesszük azt. Ezt csak sokkal később, húszas éveim felé értettem meg.

Amikor Hollandiában tanítottam, a mi giminkben is kötelező volt a testnevelés. Csak ott másképpen épült be a tanrendbe. A tanév négy szemeszterből állt és az első szemeszter alatt a diákok kipróbálhattak különböző sportokat és mozgásformákat, mint a karate, vívás, gyephoki, kajak, lovaglás, jóga, ritmikus gimnasztika, súlyemelés vagy sima fitnessz. A próba időszak után ki kellett választaniuk, hogy melyik lesz az a három, amivel a tanév hátralévő részében foglalkozni akarnak. Vizsgázni nem kellett, nem kaptak jegyet, csak minden “órán” meg kellett jelenniük és azt az edzőjük szigorúan is vette. Emellett kötelezően részt kellett venniük egy jótékonysági sporteseményen, legyen az futás a leukémiás gyermekekért vagy görkorizás egy afrikai iskola finanszírozásáért.

Érdekes, de egyszer sem hallottam a diákjaimat puffogni, hogy menni kell tesire. Kivéve akkor, ha zuhogott az eső vagy ezer kilométer per órával fújt a szél és el kellett kerekezniük a sportcsarnokig. Mindenesetre szerettem volna, ha annak idején én is más testnevelés oktatásban részesülök, de ami késik nem múlik, ugyebár. Azóta kipróbáltam én is egyet s mást. Nem azért, mert kötelező volt, hanem éppen azért, mert nem.

Tudom magamról, hogy nem nekem való a csapatsport. Nem vagyok jó sprintben és nem szeretek futni. Nincs irány- és labdaérzékem. Félek a víztől és tériszonyom is van. De: nagyon hajlékony vagyok és aránylag könnyű. Tudok egy feladatra koncentrálni. Jó az egyensúlyérzékem. Emiatt szeretem a jógát, az evezést, a táncot, a sétát és amikor egyszer Belgiumban sziklát másztunk, azt is nagyon élveztem.

Régen spinningeltem vagy öt évig. Eleinte élveztem, aztán meguntam. Kipróbáltam a thai-bo-t és a step aerobicot, de túl hangosnak találtam a zenét és egy idő után a jobbra-balra-ide-oda vezényszavakból is elegem lett. Aztán jött a karate, amit szerettem és akkor vettem először észre, hogy egy sport tényleg megerősít, megtanít valamire. A térdem azonban nem bírta hosszú távon és nem volt valami esztétikus, hogy egyfolytában tele voltam kék-lila-sárga foltokkal. Ám azóta is, ha futó karatékákat látok a városban, egy kicsit elönt a nosztalgia.

Van sportsuli bérletem. Nem, nem megyek minden nap. Nem célom a kockahas, az izomkar és a feszes fenék. A csoportos órák sem vonzanak. Súlyokat sem emelgetek.

Hát akkor miért van egyáltalán bérletem?, kérdezheti valaki.

Azért, hogy ha ki akarok kapcsolódni, ha egy kis feltöltődésre van szükségem, akkor tudjam, hogy lehetőségem van a mozgásra. És a kedvencem még mindig az evezőgép:-)

Exercise

Hozzászólás