Mi leszel, ha nagy leszel?

Vannak olyan gyerekek, akik már öt éves korukban pontosan tudják, hogy valaha orvosok, tanárok, pékek vagy tűzoltók lesznek, és attól nem is tántorítanak. Hát, én nem ebbe a kategóriába tartozom, mert sok minden szerettem volna lenni és még több minden nem.

Legelőször is biológusnak készültem. Pontosabban ornitológusnak. Fogalmam sincs, hogy melyik születésnapomra kaptam az Ezer ágán ezer fészek című könyvet, de az biztos, hogy nem telt bele sok idő, kívülről fújtam a tartalmát. Mindenhová magammal vittem. Ha horgászni mentünk a Tiszára, könyvemmel az ölemben figyeltem, hogy hátha felbukkan a töltés mellett egy barna héja, egy szürke gém és talán a parton egy gyurgyalagot is megpillanthatok. Jégmadár, búbos banka, nyaktekercs. Mindenhol a madarakat figyeltem, közben pedig arról álmodoztam, hogy addig nem nyugszom, amíg mindegyiket meg nem sikerül lesnem igaziban. Ha pedig felnövök, akkor filmezni fogom őket és dokumentumfilmjeimet majd a tévé is leadja.

Mindez addig tartott, amíg fel nem fedeztem Gerald Durrell életrajzi ihletésű és igencsak tréfás könyveit. Írásain keresztül megismertem egész családját és mindent megtudtam Korfun eltöltött gyerekkoráról. El is határoztam, hogy ha megnövök, akkor ellátogatok Korfura és megnézem egykori házát. Irigykedtem rá, hogy voltak saját gekkói, baglyai, ugróegerei és egész nap csak annyi dolga volt, hogy barangoljon a szigeten. Nem csoda, hogy később olyan híres lett. Lehet, hogy én is lehetnék világot járó természetbúvár és expedícióimon ritka fajokat kutatnék fel és szállítanám az egyedeket Európa állatkertjeinek.

A biológia és állatok által uralt korszakom olyan tizenegy éves koromig tarthatott, de addigra mindent elolvastam, ami csak a kezem közé került. Dian Fossey, David Attenborough, Jane Goodall könyveit. Aztán váltottam. Nyelvekre.

Amikor én jártam általánosba, negyediktől közelező volt az orosz. Szerettem a nyári szüneteket, de őszintén szólva mindig lelkesen és izgatottan vártam az új tanévet. Főleg akkor, ha tudtam, hogy új tantárgy lesz az órarenden. Valamikor július tájékán megkértem anyut, hogy szerezzen nekem egy orosz könyvet. Nem tudom, hogy sikerült neki, de megkaptam. Lapozgattam: sok színes kép, fura betűk, szövegek, ragozás. Sőt, otthon, a régi könyveink között még egy orosz-magyar szótárt is találtam és nekiláttam a tanulásnak. Mire a tanév megkezdődött, eljutottam a hatodik fejezetig és ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az órákat decemberig végig unatkoztam, mert rájöttem, hogy nem mindenki díjazza, hogy előre járok a tananyagban és nem mindenki szereti a strébereket.

Ebben a korszakomban főleg olyan dolgokon töprengtem, hogy kitalálta ki, hogy az “ajtó” az “ajtó” vagy az “ablak” az “ablak”?  Aki orosz, az oroszul is gondolkodik? A kisbabák hogy beszélnek magukban? Mire gondolnak akkor, ha még nem tudnak beszélni? Hány nyelvet tud elsjátítani egy ember? Lenne értelme megtanulni az eszperantót?

Mivel kisfaluban laktunk, ezért nem sok extra dologra volt lehetőség iskolán kívül. Pedig szívesen tanultam volna egy másik nyelvet vagy jártam volna társalgási szakkörre. De ami késik, az nem múlik. Általános után felvettek orosz és német kéttannyelvűbe és én a németet választottam. Életem egyik legjobb korszaka volt az a nulladik év. Úgy szívtam magamba a tudást, mint a szivacs. Pontosan tudtam, hogy mi akarok lenni: diplomata feleség. Milyen jó lesz! Egy év itt, egy év ott. Belgium. Franciaország. Anglia. Dánia. Mindenhol egy új ház, sok-sok fogadás, érdekes emberek, akiket természetesen majd elkápráztatok általános műveltségemmel és nyelvtudásommal. A gyerekeimnek pedig még jobb lesz, mert nemzetközi környezetben fognak felnőni és még műveltebbek és többnyelvűek lesznek, mint én. Ha-ha-ha. A férjem valahol sehol nem szerepelt a képben és később arra is rájöttem, hogy nem szeretek jópofizni, nem érdekel a politika és a gazdaság. Szóval, lehet, hogy mégsem nekem találták ki a dolgot.

Tizenöt évesen új gimibe kerültem, amit habár nem szerettem, annak örültem, hogy tanulhatok angolt és franciát. Nem nagyon kellett megerőltetnem magam. Mintha ragadtak volna rám a szavak és a bonyolult nyelvtani szerkezetek. A házi feladatok mellett jutott időm olvasni és egyszer valahogyan a kezembe került Robert Merle. Mesterségem a halál című könyve. Teljesen letaglózott. Nem értettem, hogy hogy válhat valaki normális gyerekből az emberirtás mesterévé.

Aztán még többet gondolkodtam: mitől vagyunk és leszünk azok, akik? Mikor és miért siklik valaki mellékvágányra? Mennyiben tudjuk saját vagy valaki más sorsát megváltoztatni? Miért lesz valaki alkoholista, sorozatgyilkos vagy éppen Nobel-díjas tudós? Attól kezdve leginkább pszichopatológiával szerettem volna foglalkozni és természetesen én lettem volna a legjobb a szakmában. Amikor ezt naiv lelkesedéssel megemlítettem, anyu arcára komoly aggodalom ült ki. Szerinte nem maradhat az ember normális, ha éjjel-nappal abnormális dolgokkal foglalkozik. Hagytam magam meggyőzni, de ha visszamehetnék az időben, egy arasznyit sem engednék elhatározásomból.

A sors iróniája, hogy pályafutásom nagy részét nyelvtanárként töltöttem, holott az évek során tucatszor kijelentettem, hogy tanár aztán soha, de soha nem leszek. A legérdekesebb az volt, hogy még élveztem is. Lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy Hollandiában kezdtem el dolgozni és ott a tanár nagy szabadságot kap a tananyag oktatásában és ha nyelvtanulásról van szó, akkor rengeteg kreatív módszert lehet alkalmazni. Anyu egyszer bejött az egyik órámra és habár semmit nem értett az egészből, azóta is felemlegeti, hogy mennyire elememben voltam és hogy milyen büszke volt rám.

A tanárság mellett kacsingattam erre-arra. Akartam illusztrátor, divattervező, tolmács, idegenvezető, fordító, természetgyógyász és dietetikus is lenni. Vagy vidéki birtokán biolekvárokat főzögető idős nénike. Vagy jógaoktató. Vagy modellvadász. Vagy családterapeuta. Vagy riporter. Vagy tanagyagszerkesztő.

Ha visszatekintek az elmúlt több, mint harmincöt évre, akkor látom, hogy mi az, ami mindvégig elkísért és manapság is a legnagyobb örömet okozza. Az írás. Az olvasás. A tanulás. Új dolgok és emberek megismerése, még akkor is, ha ehhez bizony le kell győznöm néhány lappangó félelmemet. Valamint az alkotás folyamata. Legyen az egy rajz, egy személyre szabott ajándék, egy óraterv vagy egy improvizált recept.

Most sincs karriertervem, de amit megtanultam az az, hogy merjem azt csinálni, ami örömet okoz és amiben jó vagyok és még jobb lehetek. Hiszen csak akkor lehetek boldog és jelenthetek valamit mások számára.

Imagine with all your mind

Hozzászólás