Munka vagy nem munka?

A múlt héten csütörtökön este újra elmentem a Toastmasters csoportba. Bevett szokás, hogy minden alkalommal bemutatkozunk és mondunk magunkról valamit annak keretein belül, amit az est házigazdája megad. Például: mi volt a legcikibb farsangi jelmezed, mivel szeretnéd jobbá tenni a világot vagy mi köt Debrecenhez. Ez érdekes, mert így megtudunk valami extrát is csoporttársainkról.

Általában ez nem jelent problémát, de a múlt héten kicsit megszorulva éreztem magam, amikor meghallottam, hogy el kell mondanunk, mivel foglalkozunk. Amíg a többiek nyíltan és magabiztosan nevük után odaöltötték a “jogász”, “financial analyst”, “közgazdász” címeket, én próbáltam a rendelkezésemre álló két percben kitalálni, hogy mit mondjak. Mert mit is csinálok manapság? Mi vagyok? Mivel foglalkozom?

Ehhez persze tudni kell, hogy április 15-én felmondtam a munkahelyemen és éppen múlt szerdán volt az utolsó hivatalos munkanapom. Bye-bye service-desk-analyst lét. Adios iroda, számítógép, kollégák, reggeli és délutáni buszozás. Kezdődhet a szabadság, a szabadúszás, az azt-és-akkor-csinálok-amikor-akarok.

Ez talán a külvilág számára meglepő, de nekem nincs benne semmi új. Még amikor Hollandiában dolgoztam, akkor kialakult az a szokásom, hogy három évente felmondtam. Semmi különösebb oka nem volt, kivéve azt, hogy kb. annyi időbe telt, amíg beleuntam valamibe és az az érzésem támadt, hogy itt az ideje tovább lépni. Különben is Hollandiában bevett szokás, hogy az emberek könnyebben és gyakrabban váltanak. Van, aki saját vállalkozásba kezd, van, aki részmunkaidőben dolgozik tovább és van, aki kivesz egy ‘sabbatical’-t és világkörüli útra megy. Kinek mi jön be.

Nem vagyok egy olyan típus, aki tud semmittenni. Így annak ellenére, hogy nem mentem be minden reggel egy adott munkahelyre, nem jelentette azt, hogy nem csináltam semmit. Voltam fordító, nyelvtanár és recepciós egy sportsuliban. Jártam Antwerpenbe főiskolára, Amszterdamba divatiskolába és Rotterdamba illusztrátor képzőbe. Volt, aki irigyelt, volt, aki lenézett és volt, aki úgy tett, mintha megértene, de közben nem. Mert hogy lehetek hasznos tagja a társadalomnak, ha nem csinálok semmit? Vagyis, ha nem járok be rendszeresen valahová dolgozni.

A jelenlegi helyzetem hasonló. A kérdések és furcsa pillantások most sem kerülnek el.

” Már találtál másik munkát?”

” Nem.”

” De keresel? ”

” Nem. ”

” Ja? ”

Aztán csend. Én pedig hajlamos vagyok legalább olyan kellemetlenül érezni magam, mint a kérdező fél. Mert ugyebár milyen ember az, aki nem dolgozik? Sőt, nem is nagyon igyekszik.

Az az igazság, hogy nem feltétlenül hiszek abban, hogy keresnem kell(ene) bármit is. Régen, fiatal koromban igenis mentem egy jobb, több, kihívóbb állás után és örültem is, ha megkaptam. Most, túl a negyedik ikszen, inkább az vezérel, hogy azt csináljam, amit szeretek és amit mindig is szerettem volna. Lehet, hogy ebben apukámra ütök, mert ő is túl a negyvenen kezdett el gazdálkodni, holott már kisfiúként is azt akarta. Az ilyesmi nem megy egyik napról a másikra, kockázatos, kemény munkával jár és csak évek múltán kezd látszani az eredmény. Tudom, mert láttam és látom a mai napig is. De azt is, hogy mennyivel nagyobb megelégedést ad az, ha az ember azért dolgozik, amiben jó és amiben hisz. Akkor megtalálják azok a lehetőségek és emberek is, amik arra motiválják és inspirálják, hogy a legtöbbet hozza ki magából.

Van egy poszterem, amin a következő szöveg áll:

Do more of what you love and fortune will follow. 

Olyan helyre tettem ki, ahol elfoglaltságaim közben rápillanthatok.

Csak azért, hogy emlékeztessem magam arra, hogy igenis kemény munka, de megéri elérni azt, hogy azok legyünk, akik mindig is lenni szerettünk volna.

Hozzászólás