Poppal az élet: második rész

Szóval ott tartottunk, hogy Pop beékelte magát a fal és a kanapé közé, én pedig úgy határoztam, hogy lefekszem és másnap a róka tanácsát követem a Kis Hercegből: tisztes távolságból, türelmesen figyelem a fejleményeket.

A baj csak az volt, hogy mennem kellett (volna) dolgozni.

Hogy mehetnék el otthonról, amikor egy megrettent macska van a lakásban? Mihez fog kezdeni? Mi van, ha belecsimpaszkodik és beletekeredik a függönybe? Ha magára rántja valamelyik szobanövényt? Megrázza valami vezeték? Ne adja az ég, nem csak az almot használja és bűzölög majd az egész lakás?

Úgy döntöttem, kiveszek három szabadnapot, hogy meg tudjam szelídíteni.

Gondolataimat tett követte.

Mielőtt megittam volna a reggeli kávét, lecsekkoltam, hogy ott gubbaszt-e még a kanapé mögött. Igen. Nem tudom, hogy bírta azt a pozíciót tartani, de pont úgy ült ott, mint előző nap. Sebaj. Megnéztem a tálkákat is: víz, száraz kaja, pástétom érintetlen. A végén még éhen hal itt nekem. Komoly aggodalommal szürcsöltem reggeli itókámat és sok agyalás után megint csak arra jutottam, hogy nem tehetek mást, mint hogy várok.

Helyet foglaltam íróasztalomnál. Háttal a kanapénak. Elkezdtem tanulni, írogatni, rajzolgatni és közben füleltem. Órákig semmi nem történt. Csend. Csak a tévé szólt a háttérben. Dél. Egy óra. Háromnegyed kettő. Fél négy. Nem lehet, hogy nem éhes. Nem lehet, hogy nem szomjas. Éppen emailjeimet válaszoltam meg, amikor szemem sarkából mozgást érzékeltem. Egy sötétszürke folt indult meg laposkúszásban a konyha felé. Megembereltem magam és nem néztem oda. Csak semmi hirtelen mozdulat. Csak semmi korai lelkesedés. Halk lefetyelést hallottam. Hála az égnek, legalább iszik. Az már valami. Aztán a folt visszasettenkedett a kanapé mögé, de először megállt egy pillanatra, hogy megnézzen magának. Legalább is szerintem ez történt. Még a billentyűzetet sem mertem leütni, egészen addig, amíg Pop, a fantom, vissza nem ment biztonságos búvóhelyére.

Így telt az első nap.

Este miután lefeküdtem, megint hallottam a konyhába spurizást, a lefetyelést és a visszalopakodást. Személyes kapcsolatunk nem sokat haladt előre, de legalább amiatt nyugodt lehettem, hogy feladta az éhségsztrájkot.

Pop, amikor már az ágyra is fel mert ugrani.
Pop, amikor már az ágyra is fel mert ugrani.

Kemény három napomba telt, mire eljutottunk addig, hogy Pop megengedte, hogy megsimogassam. Egy óvatlan pillanatban, amikor belemerült a pástétomevésbe mögé guggoltam és megsimogattam a hátát. Kicsit összerezzent, de nem szaladt el. Szerintem csak azért nem, mert nem akarta abbahagyni az evést. Megértettem a macska-logikát: elszalad és éhes marad vagy tűri a simogatást és ehet tovább. Komolyan mondom, táncolni tudtam volna örömömben. Akkor meg főleg, amikor a harmadik estén Pop úgy határozott, hogy búcsút int a szűkös kanapé-fal-zugnak és az ágyam alatt tölti az éjszakát.

Folyt. köv.

Hozzászólás