Poppal az élet – első rész

Boldogan caplattam fel a lépcsőn azon a bizonyos napos vasárnap délután úgy egy évvel ezelőtt. Pop, akit eredetileg Popcorn-nak kereszteltem, úgy ült a karomban, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. El se mertem hinni, hogy egy macskávak ilyen hamar össze lehet melegedni, hiszen csak tizenöt perccel azelőtt találkoztunk. Az idill addig tartott, amíg ki nem nyitottam az ajtót és be nem kiabáltam Anyunak: – Itt van Pop! Amint Anyu megjelent a nappali ajtajában, Pop villámként kiugrott enyhe ölelésemből és a kanapé mögé rohant. Ezzel be is bizonyította, hogy egy macska hihetetlenül szűk helyre befér. Ő igen, nekem még a csuklóm sem. Plusz a karom sincs másfél méter, hogy elértem volna. Nem maradt más választásom, minthogy  a kanapé párkányán térdelve, homlokommal a falnak támaszkodva kedvesen szólogatni kezdjem. – Pop. Pohoppp! Cicamica. Gyere ki. Na, gyere. Nahaaaaa.  Semmi reakció. Kivéve egy olyan tekintetet, ami semmi jót, nemhogy barátságos közeledést ígért volna. Sebaj. Fel voltam én készülve. Etetőtálka, itatótálka, száraz kaja, pástétom, játékegér, gombolyagok. Előbb-utóbb úgyis megunja a kuksolást. Készítettem egy kis elemózsiát és mindkét tálkát a kanapé mellé tettem. Újra elfoglaltam kényelmetlen posztomat és figyeltem. Pop ugyanezt a taktikát választotta. Mielőtt megint belekezdtem volna a Pop-kicsi-cicám-gyere-ki mantrába, emlékeztettem magam arra, hogy a macskák öntörvényű lények és a rimánkodás mit sem segít. Szóval úgy döntöttem, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, de azért szemem a pályán tartom. Teltek az órák. Olvastam, írtam, ettem, ittam, tévéztem, készülődtem a másnapra. Pop pedig gubbasztott a kanapé mögött. Valahogy így.

IMG_0397

Nem értettem, hogy mit csináltam rosszul. Pedig olyan jól indult az egész. Kiválasztottuk egymást első látásra, szépen feljöttünk a lakásba, én már gondolatban olvastam kedvenc fotelomban Poppal az ölemben, és tessék. Lett egy macskám, aki ennyi erővel akár nem is lehetne. Még nyávogni sem nyávog. Este tízkor úgy döntöttem, feladom. Egyszer majd csak előjön, hiszen ennie csak kell. Meg űrítenie is. Az is lehet, hogy csak éjjel aktív.

Már ágyban voltam, amikor mozgolódást hallottam. Gyors teperés az alom felé, kaparászás, még több kaparászás, aztán csend. Amilyen lassan és halkan csak tudtam, kilopakodtam. Telefon kamerára töltve. Tíz lépés a fürdőszobáig, ajtó kinyit, flits! Háhá! Csak sikerült lencsevégre kapnom!

IMG_0410

Mire észhez tértem volna, Pop a lábam között már vissza is spurizott a kanapé mögé, én pedig kicsit csalódottan, de egy képanyaggal gazdagabban mentem vissza a szobámba. Nézegettem a fotót és mentálisan összegeztem a nap eseményeit:

Van egy macskám. Ez jó.

Egyelőre semmilyen módon nem hajlandó velem tárgyalni.

A szeme sem ígér semmi jót.

Szóval itt vagyok összezárva egy vadmacskával.

Mi lesz ebből?

Az éjszaka folyamán félálomban eszembe jutott a Kis Herceg.

Az a rész, amikor a róka és a Kis Herceg beszélgetnek.

Ha azt akarod, hogy a barátod legyek, szelídíts meg engem. 

– Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a Kis Herceg.  – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

Ez az!  Nehezemre esett elaludni, de tudtam, hogy meg kell várnom a másnapot mielőtt bármit is tennék. Türelem. Türelem. Ha az első nap nem is úgy sikerült, ahogy szerettem volna, legalább most már volt egy taktikám.

Folyt. köv.

Hozzászólás