Lekésett pillanat

Az az igazság, hogy hazafelé a buszon végig azon gondolkodtam, hogy milyen címet adjak a mai cikknek. Valami olyat, ami visszaadja a tartalmat, de megint csak rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok jó címadó. Mindegy. Szerencsére máshoz van tehetségem. Legalábbis merem azt hinni.

De miről is van szó?

Hát arról, hogy időközönként ráharapok valamire és szinte függő módjára szükségem van a napi adagomra. Így vagyok manapság a Downton Abbey-vel. Körülbelül egy hónapja fedeztem fel és azóta alig várom, hogy megnézhessek egy újabb epizódot. Mi lesz Matthew-val és Mary-vel? És Edith vajon hozzámegy a főnökéhez? Mr Bates kiszabadul a börtönből? Már a bevezető zene hallatán gyerekes izgalom lesz újjá rajtam és amint letelt az az ötven perc, alig várom a folytatást.

Vagy ott van például a Mind Over Munch weboldala, ahol csupa szuperegészséges recept található. Tulajdonképpen egy blog és “tulajdonosa” tavaly úgy döntött, hogy száz napig csupa adalékanyagtól mentes, természetes táplálékot fog fogyasztani. Ebből persze egy kísérlet lett, mert volt kedvenc ételei receptjeit át kellett alakítania. Hála neki, azóta én is kipróbáltam, milyen a házilag készített “nutella”, a tejszínhab kókusztejből vagy a földimogyoróvajas keksz.

Másik ártalmatlan függőségem a Rush Hour Crush.

A micsoda?

Igen, a Rush Hour Crush.

Ez nem más, mint a Londonban megjelenő Metro újság egy rubrikája. Arra szolgál, hogy ha valaki megpillant valakit a buszon, vonaton, metrón, peronon, aki nagyon megtetszik neki, de nem meri vagy nem tudja megszólítani, akkor itt üzenetet hagyhat. Általában öt-hat üzenetről van szó és mindig elolvasom őket. Aztán persze elgondolkodok: vajon elmennek randizni? És ha igen, akkor összejönnek? 

Maga a dolog nem új, mert már évekkel ezelőtt rátaláltam a Missed Connections-re. Teljesen véletlenül. Egy képpel kezdődött az egész.

missed connections

Thursday, April 22, 2010
-m4w – 26 (Union Square)
Can I buy you a drink?
-Buffalo plaid jacket

Sophie Blackall-t – egy fiatal illusztrátor, aki New Yorkban él – megihlettek azok az üzenetek, amikkel nap, mint nap találkozott az újságban. Emberek, akik csak egy pillanatra látták egymást vagy mindig ugyanazon az állomáson szállnak le-fel, de még nem merték egymást megszólítani. A szavak képpé formálódtak fejében, majd amikor már egy egész sorozatot megrajzolt, könyv formájában aratott velük nem várt sikert. Talán hihetetlen, de a Missed Connections-nek köszönhetően sokan találtak rá életük szerelmére. Hát mi ez, ha nem minden jó, ha vége jó? És mivel Sophie képeit és történetüket már kívülről fújom, nagyon megörültem, amikor felfedeztem valami hasonlót, de mást. Le is töltöttem a Metro app-et a telefonomra, nehogy lemaradjak valamiről.

Tudomásom szerint itthon nem létezik ilyen rubrika. ( Vagy ha igen, akkor elnézést kérek tudatlanságomért. ) Pedig biztos vagyok benne, hogy nem csak velem esik meg, hogy látok egy nagyon szimpatikus valakit a villamoson, aki sajna két megállóhely után leszáll, aztán soha nem látom többé. Vagy egy igencsak jóképű férfiú a pénztárnál a sor elején áll, én meg néggyel hátrébb. Természetesen mire rám kerül a sor, ő már régen messze jár. Vagy egy fiatal lovag, aki átadja a helyét a buszon, mert – hogy is lehetne másképp – ő úgyis csak a következő megállóig megy. Azt hiszem, érthető mire akarok kilyukadni.

Szóval eljátszottam a gondolattal, hogy talán el lehetne valamelyik újságban vagy valamelyik internetes oldalon egy ilyen “lekésett pillanatok” részleget kezdeni. Ki tudja?

Valahol hiszek abban, hogy útjaink valakivel nem véletlenül keresztezik egymást.

És sokszor tényleg csak egy pillanaton múlik…….

missed connections 2

Hozzászólás